Miattad, tényleg csak miattad jártam be azokra az órákra, azért, hogy összenézzünk egy nagyot még a tanár megérkezése előtt, hogy rám mosolyogj, hogy rád mosolyogjak, aztán a másfél óra alatt még vagy háromszor megismételjük ezt, meg a végén, amikor mindenki feláll, elkezd pakolni, akkor melléd sodródjak, látszólag véletlenül, valójában persze készakarva, hogy lássam közelről az arcod, a szemed, a nevetésed, ezektől voltam leginkább készen, nagyon, nagyon, nagyon szép voltál olyankor, meg máskor is, nyilván, de olyankor észveszejtően. Húztad a kabátodat, én meg a kabát akartam lenni, hogy engem húzz magadra, én simuljak hozzád, ezt akartam, nagyon, nagyon akartam, de ahhoz azért egyszer legalább hozzád kellett volna szólnom, a neved tudtam már, furcsa volt, de olyan jó furcsa, heteken át törtem a fejem, hogy mi legyen az első mondatom, amibe persze a neved is beillesztem, hogy kimondhassam hangosan, kávézásra gondoltam, vagy teázásra, hiszen hideg volt már, ilyenkor a tea felmelegít, valami ilyesmi lett volna az első mondatom, de nem jutottam el idáig, mert megelőztél, sőt, szintet ugrottál rögtön, hiszen azt mondtad, hogy ha nincs következő órám, akár el is kísérhetnélek, nagyon jó ötlet, válaszoltam, s amikor elindultunk, azt gondoltam, hogy azért ez nekem is eszembe juthatott volna, s hogy ebben a kapcsolatban, vagy akármivé is növi ki magát, te fogsz irányítani, s ettől azonnal el is bizonytalanodtam, még tíz perce sem sétáltunk, de túlnőtt rajtam a bizonytalankodás, s onnantól már csak arra gondoltam, hogy miért nem maradtunk ott, a suliban, a teremben, az összenézéseknél.

Videó: dalszöveges, koncertes

– Akkor mondj három indokot! – kérted az este egy pontján, amikor már szinte mindegy volt minden, eldőlt minden, aminek el kellett dőlnie.
– Rendben, nem lesz nehéz. Az első: mert ha behunyom a szemem, azonnal látom magam előtt a nyakad ívét, a tarkód, a szemed, a tépett hajad, és bármilyen is a háttér, elhalványul egészen, annyira ragyogsz. A második: mert te valójában nem is tudod, milyen nagyon ragyogsz még átlagos kedd reggeleken is, és mennyire elhalványítasz mindent magad körül. A harmadik: mert ha esik az eső, és én rosszkedvűen, harapósan magamra húzom a szoba négy sarkát, nem telik el három perc, és eszembe jut egy távoli város kedvesen egyszerű bérházának belső udvara, ahogy álltunk egy lakásajtó előtt, zártuk éppen be, és miközben fordult a kulcs, megértettem, hogy veled soha semmi sem lehet átlagos, mert te minden vagy, csak nem hétköznapi, csak nem felcserélhető, csak nem megismételhető. És hogy biztos vagyok abban, hogy soha nem felejtem el, amit te észre sem veszel.
– Szóval ez a három a legfontosabb? Ezt válaszolnád a nagy kérdésre?
– Nem, nem ezt válaszolnám. Hanem megmutatnám egy fényképen a mosolyod. Háromszor. 

Videó: dalszöveges, koncertes

Millió meg egy indokom is van arra, hogy miért ülök itt most veled, mondtam, miközben te nem akartál felnézni egyáltalán, úgy bámultad a füvet a padunk előtt, mintha ott lenne valami titokzatos, amely csak akkor bukkan elő, ha sokáig nézik. Nekikezdtem. Szóval mert ha te mosolyogsz, mindenki mosolyog. Mert gyönyörű a szemed. Mert a te esetleg érkező emailed miatt nézem csak meg a céges postafiókomat percenként. Mert olyan sms-eket tudsz küldeni, hogy azonnal le kell írnom, el ne feledjem. Mert olyan mondataid vannak, hogy összerándulok eleganciájukon. Mert segítesz szavakba, s tán cikkekbe önteni a szép nyárvéget, őszelőt. Mert átértelmezeted a Margit-szigetet, s amely immár örökre a tiéd. Ekkor felnevettél, s azt mondtad, az tényleg jó volt, amikor ott voltunk. Ez volt az első nevetésed az elmúlt húsz percben, nem tartott sokáig, újra a fűre meredtél. Felbátorodtam, folytattam. Mert minden mozdulatodban ott van London. Mert a hajad vagányul rövid, és nem lehet nem beletúrni. Mert úgy vagy színész, hogy nem vagy színész. Mert azonnal tudod folytatni Juhász Gyulát. Ekkor kezdtél el mosolyogni, de pont úgy, mint amikor először találkoztunk, s én már akkor arra gondoltam, hogy soha nem akarlak elengedni. A mosolyodba azért nem vesztem el, csak még több ok ugrott be, úgyhogy folytattam. Mert eszedbe jutok Pécsről. Mert emlékszel az első találkozásunkra. Mert lehet veled három órát beszélni a telefonon. Mert lehet veled nem csak beszélni a telefonon. Mert fehérben alszol. Mert nincs zavar se benned, se bennem kettőnk kapcsán. Mert amikor átölellek, annyira ölelsz te is, hogy bennakad a levegő. Mert tudom, hogy foglak még átölelni, és fog még benn akadni a levegő. Befejeztem, elhallgattam, te sem szóltál semmit. Majd azt kérdezted: tényleg fogsz még átölelni. Azonnal átöleltelek, s azt mondtam: foglak, mindig foglak, és soha nem akarlak elengedni.

Videó: dalszöveges, koncertes

Mennem kell, mondtam, de rád nézni nem akartam, a szemed volt a gyengém, nem csináltam titkot ebből, s tudtam, ha most összevillanunk, akkor megint az ideges szemöldök-simogatás jön, mert ugyan nem teszel fel egyetlen kérdést sem, de a szemedben ott lesz millió. Vagyis lehet, hogy csak egy, de az a legfontosabb. Te sem fordultál felém, de nem is kellett, amikor azt kérdezted, hogy tudom-e, hogy mikor kezdődött ez az egész el benned, akkor igazából nem vártál választ. Szóval hogy akkor dőlt el minden, amikor már az első személyes találkozásunkkor tudtam, hogy ki vagy. Ezen nevetnem kellett, mert tényleg így volt, rádkerestem, hogy a névhez arcot is tudjak társítani, s akkor már elolvastam mindent, amit a net rejtegetett rólad, felkészültem belőled. Vannak még ilyen szép mondataid, kérdeztem aztán. Vannak, válaszoltad, elmondom akkor, mi dobogtat. Az, hogy olyan, mintha megérteném, amit mondasz. Ahogy belenézel a szemembe. Hogy megdobogtattam a szíved az első randevúnkon. Az, hogy benne vagyok a mondataidban, amiket leírsz. Az, hogy szépnek látsz. Az, hogy te látsz szépnek. Ahogyan beszélgetsz velem, levélben is. Ahogyan ölelsz a karjaiddal. Ahogyan ölelsz a szavaiddal. Elhallgattál, sokáig, én sem szólaltam meg. Aztán azt mondtad: kár, hogy most elfogytak a szavak. Mert nagyon kellene az az ölelés. 

Videó: dalszöveges, koncertes

Mindig ott vártál a suli előtt, a bejárattól pár méterre, hogy ne lehessen eldönteni, hogy éppen megjöttél vagy éppen elmész, s így a tanárok se szólítsanak meg, ne kérdezzenek semmit, pláne azért ne, mert te szerettél igazat mondani, akkor is, ha az olyan igazság, hogy belepirulnak a már felnőtt tanerők is. Én már messziről kiszúrtalak, s ahogy közeledtem az iskolához, arra gondoltam, hogy mennyire szép vagy, mennyire végzet asszonya még úgy is, hogy messze, nagyon messze vagy az asszonyságtól, meg arra is, hogy vajon mennyi időnk lesz, hány órát tudsz ellógni azért, hogy velem lehess, mikorra kell visszamenned, melyik az a tanár, amelyik kiszúrja, hogy csökkent az osztálylétszám. Egyszer sem buktál le, vagy ha mégis, soha nem mondtad, sőt, az egész iskolát zárójelbe tetted, s tettem én is, meg minden mást is, arról soha nem beszéltünk, mi volt aznap, mi lesz másnap, mit kellene tanulni. Amikor ültünk ott a meredély szélén, mindig csak semmiségekről beszéltünk, de ezek a semmiségek is iszonyú fontosak voltak nekem, csak az volt a baj, már amennyire ez baj, hogy iszonyúan szép voltál, mindig, mindig, s minden mondatod felétől már csak téged néztelek, a szavak eltűntek, belefeledkeztem az arcodba, ahogy lehunytad a szemed, ahogy nagyot sóhajtottál, s ezért is volt furcsa, amikor egyszer csak elhallgattál, s néztél rám kérdőn. Igen, figyelek, mondtam, mi a probléma, kérdeztem aztán. Nem, pont, hogy nem figyelsz, mert ha figyelnél, akkor tudnád, hogy azt kérdeztem, hogy akkor ez most micsoda, ez a valami kettőnk között. Figyelj, ezt biztosan most kell megbeszélnünk, élvezzük inkább csak a napsütést, mindjárt itt a november, jönnek az esők, becsüljük meg ezt a meleget, így próbáltam eléggé átlátszón lekeverni a témát. Eléggé átlátszón akarod lekeverni a témát, mondtad, de nem haragszom, mert egyrészt a végtelenségig nem tudod lekeverni, másrészt meg te észre sem vetted, de az előbb megsimogattad a kezem. És amíg ezt érzem minden kézsimogatásodnál, addig talán tényleg elhalaszthatjuk ezt a megbeszélést.

Videó: dalszöveges, koncertes

Jó mindig melléd ülni, titokban összeérő térdekkel. Jó veled autózni. Jó, hogy szól a zene, és mindig előre kitalálom, hogy mi szóljon majd. Jó a Sweet Sixteen, mert az vagy, még ha a személyid mást is hazudik. Jó az inbox (1), nagyon jó, hogy tudod, kitől. Jó a cukrászda, a három gombóc. Jó veled reggelizni, pláne, ha te hozod a reggelit. Jó gyorsabban végezni, és nézni, ahogy te lassan eszel, mert beszélsz közben folyamatosan. Jó kávét inni, teát csinálni. Jó éjszaka beszélni, miközben éppen lefeküdni készülsz. Jó hajnalban hazakísérni. Jó a telefonodra ébredni. Jó a fejed a vállamon. Jó, amikor a kezed a vállad alá gyűröd. Jó hogy vagy, egyáltalán.
És így tovább, a végtelenségig.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

A szomszéd kisvárosban volt az a koncert, amellyel már régóta szemeztünk, a plakátjai ugyanis átjutottak hozzánk, az isten háta mögé kettővel, így már egészen korán eldöntöttük, hogy elmegyünk. Problémát csak az jelentett, hogy nem igazán bízhattunk abban, hogy elengednek, a kollégiumban szigorú volt a házirend. De azért annyira nem szigorú: végzősök voltunk már, ennyi belefér, erre gondoltunk, s szerencsére az igazgató is így gondolta, úgyhogy elengedett minket, tizenöt fiatalt, csak azt kellett megígérnünk, hogy rajta leszünk az utolsó buszon, s fél tizenkettőkor ott kopogunk majd a nagykapun. Az odaút már tervezgetéssel telt, melyik számok lesznek, eljátsszák-e a kedvenceinket, lesz-e helyünk egyáltalán, vagy a hátsó sorok egyikében szorongunk majd, s így tovább. Sokan végül nem voltak, finoman szólva sem, úgy festett, keveseket hoz lázba egy legendás együttes fellépése. Engem közben inkább az hozott lázba, hogy te is ott voltál, az a lány, akivel korábban alig beszéltem, de az az alig is elég volt ahhoz, hogy összeálljon: ilyen humorérzéke senkinek, senkinek nincsen az ismerőseim közül. A koncert előtt igyekeztem a közeledbe sodródni, nem volt nehéz, szellős volt még az első sor is. Amikor melléd értem, hátrafordultál, elmosolyodtál, s azt kérdezted, hogy mi történt, hogy észrevettelek végre. Na, ez volt az a kérdés, amire egyáltalán nem számítottam, úgyhogy csak hebegtem valami zavarosat, de úgysem hallottad, a zenekar megjelent, belekedzett, te visszafordultál, s belemerültél a zenébe. De nem olyan nagyon: a harmadik dal közben egyszer csak azt éreztem, hogy hátranyúlsz, megkeresed a kezem, s a derekadra húzod. A koncert végig ott is maradt a kezem, éreztem, hogy mozogsz, ahogy lüktetsz a zene dallamára, elengedni nem akartam, a derekad sem, de magamat sem, azon gondolkodtam végig, hogy akkor most mi van, vagyis inkább mi lesz, ha lemegy az utolsó szám, a rájátszás, felkapcsolják a villanyt, mi meg ott állunk összekapaszkodva a nagy fényességben. Aztán lement aztán az utolsó szám, a rájátszás is, a villanyt felkapcsolták, te finoman oldalt léptél, s barátnőiddel kezdtél beszélgetni, rám csak egyszer nézve. De abban a nézésben benne volt minden, az például, hogy a hazaúton már melléd ültem a buszon, s amint ott is sötét lett, megkerestem a kezed, megkerested a kezem, majd mást is megkerestünk, s úgy utaztunk vissza, hogy ez egyszer egyáltalán nem vártuk, hogy feltűnjön a mi isten háta mögött kettővel lévő kisvárosunk táblája. A humorérzéked nem árnyalódott azon az estén, nem vicceltél egyáltalán, nem vicceltünk egyáltalán. 

Videó: dalszöveges, koncertes

- De tényleg: miért? Miért pont én?
- Sok érvem van, elsorolhatom. Mert ha te mosolyogsz, akkor mindenki mosolyog. Mert gyönyörű a szemed. Mert olyan mondataid vannak, hogy azonnal összerándulok eleganciájukon. Mert teljesen átszínezed a Margit-szigetet. Mert minden mozdulatodban, igaz, szinte észrevétlenül, de ott van London, esővel, öreg házakkal, Marry Poppins-szal. Mert úgy vagy színész, hogy nem vagy színész. Mert nagyon jól áll neked a szemüveg. Mert tisztán és világosan emlékszel az első találkozásunkra. Mert mindig visszakérdezel, holott szerintem pontosan tudod a választ („te nem akasz?”). Mert ha nem veszed fel a telefont, akkor is tudom, hogy hamarosan visszahívsz. Mert tudsz kicsitmosolyogni és gyorsankomolyodni. Mert észveszejtően tudsz rámnézni, miközben én egy szó nélkül a szemöldököd simogatom. Mert amikor átölellek, annyira ölelsz te is, hogy bennakad a levegő. Mert tudsz nagyokat sóhajtani. Mert nagyon szépen mondod két sóhajtás között, hogy „jaj”. Mert a legnagyobb természetességgel veszed fel a fekete pólóm. Mert jó melletted elaludni. Mert jó melletted felébredni. Elég ennyi?
- Elég. Sok is.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

Nem kellett sokat várnom rád, alig negyed órát, mégis ideges voltam. Nem tudtam, hogy miért, negyed óra, az semmi, sőt, igazából vártam volna rád bármennyit máskor, de azon a napon feszült voltam nagyon. A feszültséget az okozta, hogy előtte való nap késő éjjel küldtél egy emailt, azt írtad benne, hogy nagyon jó a buli, már sok pohár bor lepörgött, s hogy nagyon hiányzom. Ez zavart meg, ez a nagyon hiányzom, mert előtte soha nem mondtál ilyet, sőt, semmi komolyat, beszélgettünk mindenféléről, tettünk mindenfélét, de komolyság soha nem volt ezekben. Megjöttél aztán, s mielőtt bármit kérdeztem volna, azt mondtad, hogy ne haragudjak, olajszagod van, sütöttél, sokat, sokáig, ezért hát. De nyugi, csak a ruhám olajszagú, tetted hozzá nevetve, s ezzel el is zavartál mindent, minden komolyságot, minden kérdést, ami bennem volt, teljesen elzavartad, s sokáig, nagyon sokáig nem is jött vissza ebből semmi. 

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

Már első nap kiszúrtalak, a frizurád rabolt el, vagyis az, hogy nem volt frizurád, tépett voltál, de természetesen tépett, aztán persze lehet, hogy órákon keresztül formáztad reggelente, de engem simán megvett vagy megvezetett, mindegy, a frizurád miatt emeltelek ki magamban a sok lány közül, aki ott bóklászott. Már első nap beszélgetni kezdtünk, komoly dolgokról elsősorban, iskola, tanulás, ilyesmik, de közben én egyfolytában a szemedet néztem, sötét volt, de olyan mélysötét, úgyhogy arra gondoltam, hogy egyszer megnézném, hogyan tükröződik benne az éjszakai tó vize. És aztán már nem csak gondoltam, hanem mondtam is, menjünk le a stégre, most azonnal. Értetlenkedtél, hideg volt eléggé, szóval fürdésre nem is gondolhattunk, akkor meg minek. Hullámokat nézni, mondtam. A hajamban van elég, mondtad erre nevetve, de aztán persze csak lementünk, s először tényleg csak azért fogtam meg a kezed, hogy el ne ess a csúszós deszkákon, de aztán úgy maradtunk, s csak azért húztalak magamhoz, hogy meg ne fázz, de aztán úgy maradtunk. Sokáig maradtunk úgy, iszonyatosan jó illatod volt, a nyakad íve meg egészen megőrjített, de az őrjítés aztán eltűnt, pedig csak egy mondatot mondtál, egészen halkan, azt suttogtad, hogy ez az egész holnap reggel véget ér, ugye tudod, tudtam, persze, hogy tudtam, de nem akartam semmit előre gondolni, nemhogy holnap reggelre nem, még a következő fél órára sem, te meg gondolkodtattál, s így rá is ébresztettél, hogy ez az egész mennyire, de mennyire közhelyes itt és most. 

Videó: dalszöveges, koncertes

Másszunk be a kerítésen, mondtam azonnal, amikor odaértünk ahhoz a kosárpályához, amely egyfelől a semmiből bukkant fel, hiszen egyáltalán nem figyeltük, hogy merre kanyargunk azon az éjszakán, másfelől meg semmi meglepetés nem volt benne, játszottam itt sokat, vizsgaidőszakokban különösen, amikor már véget ért a suli az általánosba járóknak, szabad volt a pálya egész nap, nem rohangáltak rajta tizenpárévesek. Nem kellett győzködnöm téged, másztál azonnal, a rövid szoknyád felhúzva, ne less, mondtad a kerítés tetején, nem lesek, csak segítek, mondtam, lesés közben. És most, kérdezted, a pálya szélén állva. Menjünk az egyik gyűrűhöz, mondtam, játsszunk árnyékkosárlabdát. Az meg mi, kérdezted. Úgy teszünk, mintha lenne labdánk, dobócsel, pattogtatás, ziccer, ilyesmi. Nem kellett győzködnöm téged, azonnal játszani kezdtél. Te támadtál, én védekeztem, aztán fordítva, s ez ment hosszú percekig. Kiegyezünk döntetlenben, kérdezted aztán. Persze, de álljunk egy pillanatra a gyűrű alá. Az lesz a mi fagyöngyünk, kérdezted. Olyasmi, mondtam, s magamhoz húztalak. 

Videó: dalszöveges, koncertes

Na, mi lesz, kérdezted, én meg rád néztem, és semmi értelmes nem jutott eszembe. Sok filmet láttam már, úgyhogy arra kellett volna alapoznom, s mondjuk odahúzni téged magamhoz, megsimogatni az arcod, a hajad, aztán megcsókolni. Például. Vagy legalább mondani valami szépet. Vagy frappánsat. Vicceset. Komolyat. Bármit. De én csak hallgattam. A csendbe azért az is belejátszott, hogy egyáltalán nem hittem abban, hogy eljössz, hogy itt leszel. Egy levelet írtam neked, éjszaka osontam a postaládátokhoz, oda dobtam be, az volt benne, hogy gyere a fahídhoz, ha te is érzel valamit, de valójában biztos voltam abban, hogy nem leszel ott. Egyszerűen azért, mert azt gondoltam, te túl jó vagy hozzám. Túl szép. Túl okos. Túl tapasztalt. Túl minden. A legnépszerűbb lány voltál a suliban, sokan rajongtak érted nyíltan, s rengetegen titokban. Úgyhogy az esélytelenek nyugalmával vártalak a hídnál, a levelet is azért írtam csak, hogy elmondhassam, én mindent megtettem. Jó negyed órával a megbeszélt időpont előtt már ott voltam, a híd korlátjába vésett monogramokat, szíveket, üzeneteket olvasgattam, s arra gondoltam, ha lenne bicskám, most én is belevéshetném, hogy itt vártam rád, reménytelenül, de aztán fenéztem, s kiderült, hogy nem reménytelen a várakozás, mert ott voltál, éppen leszálltál a bicajodról, rám néztél, az elkerekedett szememet látva felnevettél, s azt mondatd, ezek szerint nem hitted, hogy eljövök. Nem tudtam mit mondani. Mellém értél, egészen közel, s azt kérdezted, hogy na, mi lesz, én meg rád néztem, a kétségbeesésemet látva megint felnevettél, s azt mondatd, kezdjük egy sétával, aztán ha jó lesz, még sok követheti majd.

Videó: dalszöveges, koncertes

És szombat volt, de nem a szokásos szombat, mert amikor mentem dolgozni, akkor nem arra gondoltam, hogy mekkora gáz már, hétvégi munka, hanem arra, hogy ma is megyek hozzád. Pénteken este, amikor találkoztunk, kitaláltam, hogy megleplek majd, otthagyom a munkát egy órára azért, hogy felmenjek hozzád, hogy én legyek a napindítód. Ez csak részben jött össze, mert amikor elindultam, és felhívtalak, hogy amikor majd azt mondod a beszélgetésünk egy pontján, hogy jó lenne, ha itt lennél, akkor azt mondhassam, hogy de hát itt vagyok, a kapud előtt, szóval ez nem jött össze, mert eltévedtem, az úttalan utak, a kis dűlők összezavartak, úgyhogy le kellett tennem, segítséget kellett kérnem egy arra bóklászótól, te meg ebből, a hirtelen letevésből kitaláltad, hogy mi van, s amikor végre megérkeztem, már egy tudtammal fogadtál. De ez nem volt baj, egyáltalán nem, mert közben mosolyogtál, azzal a pajkos mosolyoddal, amibe beleszerettem, s amely akkor egész délelőtt ott volt velünk, te voltál, én voltam, meg a mosolyod volt, meg a sok, nagyon sok szorítás volt, az egyiknél észrevettem, hogy mindig lábujjhegyre állsz, így érsz csak el, Törpilla, ez jutott az eszembe, de nem mondtam ki, megtartottam egy későbbi találkozásunkra. Mert hogy lesz még későbbi találkozásunk, abban egészen biztos voltam.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

Hogy sikerült a kirándulás, kérdeztem, te meg ahelyett, hogy válaszoltál volna, mondjuk azt, hogy jól, vagy azt, hogy nem jól, vagy azt, hogy nincs mit mondani róla, vagy azt, hogy majd máskor megbeszéljük, nem mondtál semmit, csak nyeltél egy nagyot, aztán még egyet, még nagyobbat, majd jöttek a könnycseppek, meg a fejlehajtás, meg a rázkódó vállak. Én nem értettem semmit, csak ültem veled szembe, s azt kérdezgettem, hogy most mi a baj, mi rosszat mondtam. Megnyugodtál valamelyest aztán, megtörölted a szemed, majd belekezdtél. Hogy nem kirándulni voltál, vagyis kirándulni, de nem ott, amit mondtál korábban, hanem máshol, nagyon máshol, más országban, más városban konkrétan. S hogy azért nem mondtad el, mert erről az országról, erről a városról már beszéltünk korábban, hogy egyszer elmegyünk ide közösen, te meg én. S most te ott jártál, nem velem, mással, másokkal, nem tehetsz róla, meglepetés volt neked is. S akkor megint sírni kezdtél. Nagyon sírni. Én átnyúlva az asztalon megfogtam a kezed, s azt mondtam, ez a város attól még a miénk lehet. Mert ha akarod, ha te is akarod, visszaveszem egyszer.

Videó: dalszöveges, koncertes

Hatodszor, de lehet, hogy már hetedszer öleltelek át, de még mindig arra gondoltam, hogy egyszer, csak egyszer nem fogok odafigyelni, s összeroppantalak, mert olyan kicsi vagy, olyan vékony, olyan törékeny. De persze nem roppantottalak, csak finoman szorítottalak, annyira, hogy érezzelek egészen, ott legyen a hajad, az arcod, a füled, a hátad. Sokáig elhúzódtál, hatodszorra is, hetedszerre is, de tudtam, hogy egyszer majd nem fogsz elhúzódni, s nem csak a hajad, az arcod, a füled, a hátad lesz az enyém, és így is lett, nyolcadszorra már nem húzódtál el, s aztán amikor szétváltunk, akkor nem tudtál felnézni, piros volt az arcod, miattam, a borostám miatt is piros, de más miatt is, de nem tudtam megnézni, ahogy eltűnik a pirosság, mert a tenyeredbe temetkeztél, s lassan ráztad a fejed, a kezem remegett, az ujjaim végei meg olyan érzékenyek lettek, hogy nem mertem semmihez hozzáérni, hozzád meg különösen nem, úgyhogy csak álltam ott, két lépésre tőled, messze, de annyira nem messze, hogy ne halljam pontosan, ahogy azt mormolod magadnak, magad elé, hogy na, pont ez az, amitől annyira féltem.

Videó: dalszöveges, koncertes

És meleg volt, és sokan bóklásztak az utcán, noha este volt már, éppen elcsíptük, ahogy felkapcsolódnak az utcai lámpák, és azt mondtad, akár fel is mehetnénk hozzád, én meg azt mondtam, hogy akár. És felmentünk, háromemeletes bérház, téglagáz, nyolcmillió, mondtad a lépcsőházban, a negyedikre megyünk, tetted hozzá, miközben lakókat kerültünk ki, mindegyikük egy-egy ugató macskát tartott a kezében, nem tudtam megkérdezni, hogy hogyan lehet negyedik, ha csak három az emelet, aztán megértettem, a harmadikon ki kellett nyitni egy kaput, mögötte rejtőzött egy csigalépcső, átléptük a néma patkányokat, és nekikezdtünk, sokára értünk fel, de végül ott volt egy ajtó, és mögötte a lakásod, kicsi, de nagyon szép, felém fordultál, nagyon szép voltál te is, sőt, titokban még mindig a legszebb, hát, szia, mondtad mosolyogva, hoztál palacsintasütőt, kérdezted, persze, mindig van nálam egy eldobható, válaszoltam, majd teát csináltál, a palacsintasütővel, én meg néztem a várost, amely fentről már Manhattan volt, aztán teát töltöttél, iszogattunk, figyeltem, mikor lesz már üres a két literes poharad, aztán üres lett, de megszólalt a telefon, és így nem lett és. Hát, ilyenekért érdemes délután is ledőlni egy órácskára.

Videó: dalszöveges, koncertes

Lepörgettünk úgy három évet, hogy igazából néhány köszönésen kívül semmilyen kommunikációnk nem volt. Legalábbis a szavak szintjén. Mert az utolsó közös három hónapunkban sok, nagyon sok szem-összevillanást azért feljegyezhettem volna, ha lett volna kedvem feljegyezni. De nem volt kedvem – meg nem is volt rá szükség, hiszen egy-egy villanás aztán napokig elkísért, s mire csökkent volna az ereje, jött egy újabb, az ebédlőben, a folyosón, a vasútállomáson, a büfében, az utcán. Egy ideig azt hittem, mindez csak annak szól, hogy néhány hónappal korábban, a hideg télben éppen előttem estél egy nagyot a lefagyott járdán, én felsegítettelek, sőt, el sem engedtelek, a kollégiumig belém karolva jöttél. Aztán azt hittem, annak szól, hogy volt egy ködös, de azért a köd mögül kitetszően vad estém az egyik barátnőddel, aki biztosan elmesélt neked mindent, de mindent, olyat is, amire én nem is emlékszem. Végül arra gondoltam, hogy minden nevetős szemvillanás mögött csak az van, hogy nincs már tét, mindjárt elballagok, úgyhogy incselkedhetsz is akár. Aztán eljött az utolsó nap, tényleg az utolsó, ballag már a vén diák, a te osztályod termébe is ballagtunk, s egyszerre odaértem eléd, te meg rám néztél, a szád lefelé görbült, a szemed könnyes volt, átöleltél, s egy szót suttogtál a fülembe, egy olyan szót, amit nem hittem el akkor, s nehezen hiszem el most is, pedig aztán évekkel később elmondtad, hogy igen, az volt az a szó, s azt jelentette, s igazából soha nem múlik el az a jelentés.

Videó: dalszöveges, koncertes

Elmentünk egymás mellett hetekig, hónapokig, szia, szia, ez volt a maximum, amikor meg közös óránk volt, akkor messze ültünk egymástól, nem beszéltünk tehát szinte soha. De azért az nem igaz, hogy nem láttalak, nagyon is láttalak, főleg akkor, amikor csíkos pulóverben voltál, neked állt a világon a legjobban ez, a szőke hajaddal, a kis szemüvegeddel nem lehetett nem belédszeretni. Így volt ezzel mindenki, minden ismerősöm egy kicsit szerelmes volt beléd, de senki sem lépett oda hozzád, senki sem kezdeményezett semmit, nyilvánvalóan mindannyian féltek, féltünk a válaszodtól. Aztán jött egy este, amikor teljesen véletlenül egymás mellé kerültünk, nem volt máshol hely, csak mellettem, nem tiltakoztál, én sem tiltakoztam. A szőke göndör hajad ráadásul azonnal zárójelbe tett mindenféle félelmet, beszélgetni kezdtünk, lassan egymás felé fordultunk, a térdünk ért össze előbb, aztán a kezünk, s miközben beszéltél meg nevettél, nem tudtam levenni a szemem az arcodról, a szemedről, amit csak egy kicsit takart a szemüveg, s amikor azt levetted, akkor dőlt el minden, de minden. Mert gyilkos volt a szemed, olyan kék, mint egy cápa, s azonnal tudtam, hogy a szerénységed csak álca, vad vagy valóban, olyan vad, hogy bár akkor még nem tudtam, de hónapok múlva éppen emiatt éreztem azt, hogy ennek véget kell vetni, különben nem maradok életben.

Videó: dalszöveges, koncertes

Hova menjünk, kérdezted, én meg azonnal rávágtam, hogy le, az autómhoz, mert éreztem, sőt, láttam is a sok kíváncsiskodó tekintetet, amelyek rám szegeződtek már akkor, amikor kopogtattam az ajtódon. A barátaid, akik ott voltak, nem tudták, hogy ki vagyok, vagy ha mégis tudták, akkor nem értették, hogy miért kereslek, mit akarok én tőled. S igazából te sem tudtad, nem is haboztál, feltetted ezt a kérdést ott, a parkoló autóban, ahol lágyan duruzsolt a zene, ment a fűtés, így nem fáztunk, s lágyultunk, a válasz helyett viszont inkább megfogtam a kezed, s kis hallgatás után annyit mondtam, hogy szerintem tudod, mit akarok. Hallgattál te is, majd másról kezdtünk beszélni, látszólag lényegtelen dolgokról, elrepül a két óra, hazaviszlek, mondtam aztán, egy sarok lett volna csak, de nem lett, mert a kocsi nem indult, lemerült az aksi. Elsétáltunk együtt az ajtódig, mi lesz az autóval, kérdezted, ne törődj vele, én sem törődöm, válaszoltam, majd lesz valami. Elmosolyodtál, s csak annyit mondtál, köszi, hogy ezt válaszoltad, s nem kezdtél el problémázni. Elköszöntünk, nem maradtunk semmiben a folytatást illetően, nem beszéltünk meg újabb időpontot, újabb helyszínt, mivel mindketten tudtuk, hogy nem is kell megbeszélni, ami most elkezdődött, az folytatódni fog, mert annyira jó, annyira minden.

Videó: dalszöveges, koncertes

Amikor azt mondta a padtársam, hogy menjek én is májusfát állítani, nagyon boldog voltam, hiszen ez mégiscsak egy közös kaland, ráadásul nyolcadikosok voltunk, úgyhogy sanszosan az utolsó közös. Amikor kiderült, hogy neked állítunk, akkor még boldogabb, hiszen régen elraboltad már a szívemet, s talán én is kicsit a tiédet, s bár ezt nem bizonyította semmi konkrétan, arra gondoltam, hogy az a sok közös séta, hazakísérés suli után, az összevillanó szemek az órák alatt azért csak nem lehetnek véletlenek. Úgyhogy ott voltam a csapattal, együtt vágtuk ki az óriási fát az erdő közepén, együtt cipeltük el a rejtekhelyre, majd április harmincadikán éjjel együtt húztuk fel az udvarotokban. Akkor még nem jöttél ki, csak lestél az ablakból, meg másnap elsuttogtál egy kis köszönömöt az első óra előtt. Nekem suttogtad, csak nekem, s ebbe én megint sokat beleláttam. Aztán május tizenötödikén, amikor mentünk megújítani, már kijöttél, de csak hogy hozz nekünk, újítóknak üdítőt meg sütit. Május utolsó napján, a fa döntése után viszont már be is mentünk, az egész csapat, tíz fiú, legelől az a srác, akiről mindenki tudta, hogy odavan érted, már évek óta odavan, a májusfa állítást is ő szervezte, a padtársam, az ő unokatestvére gyűjtötte össze a csapatot, így kerültem én is oda. Benn, a nappalitokban a háttérbe húzódtam, nem akartam, hogy minimálisan is kínos legyen ez a helyzet. De az lett, te ugyanis átnéztél a srácon, s egyenesen hozzám jöttél, velem beszélgettél csak és kizárólag, lement vagy fél óda úgy, hogy kizáródott a külvilág, csak te voltál és én, csak mi, együtt. Aztán elköszöntünk, együtt indultunk haza, a tíz fiú, én kicsit lemaradva, elvarázsolva még az elmúlt fél órától. A padtársam lépett egyszerre mellém, s azt mondta, az unokatesóm eléggé neki van keseredve. Tudom, válaszoltam. De ez ne érdekeljen téged egyáltalán, mondta ő. Nem fog, válaszoltam.

Videó: dalszöveges, koncertes

Meleg volt a vonaton, hiába, hogy még csak májust mutatott a naptár, valójában akárha augusztus lett volna, nem találtam a helyem sehogy, a műbőr ülések nem kínáltak megnyugvást, ráadásul az ünneplő, amit a ballagás miatt vettem fel, szintén erősítette a komforttalanságot. A fölöttünk járó osztály ballagott, nem is kellett volna talán eljönni, de sok volt ott a barát, úgy éreztem, illene így is elbúcsúzni. A kényelmetlenség nagyjából az utazás hatodik percében öntött el végérvényesen, akkor, amikor teljesen belemerültem Oravecz Imre 1972. szeptember című könyvébe. Te adtad kölcsön, akkor, amikor még minden a legnagyobb rendben volt közöttünk. Vagyis hát nyilván semmi sem volt rendben már akkor sem, mert minden, minden pillanatban ott volt a kérdésed, hogy akkor most hogyan tovább, te nem tudtál úgy feloldódni teljesen a pillanatban, ahogy én, te tervezni akartál, előre gondolkodni, felvállalni egymást, szülőknek bemutatni, nyarat végiggondolni. Én meg semmit sem akartam, csak téged, ott, akkor, egészen, kizárólag. Az Oraveczbe temetkezés aztán persze nem hogy nem terelt el semerre, hanem megértetett mindent, vagy legalábbis azt biztosan, hogy miért van benned a félelem a jövőtől, miért ragaszkodsz a ragaszkodáshoz, miért akarod, hogy beszéljünk a felvállalásról, a szülőkről, a nyárról. Te ezt olvastad ki a könyvből, azt, hogy miként lesz Ő-ből Te, én meg azt, hogy minden Te-ből Ő lesz egyszer, s igen, te is ő leszel, vagy igazából már az is vagy, csak nem mondom ki, nem mondod ki. A rosszkedvet csak tetézte, hogy a vonat sokat vesztegelt, pusztákon álltunk, jobbról, balról semmi, csak rétek meg ég, zöld meg kék, olvashattam hát, be is fejeztem a könyvet a Keletiig, s úgy szálltam le, hogy tudtam, még ma este vége lesz annak, ami igazán el sem kezdődött.

Videó: dalszöveges, koncertes

És tópart volt, tavasz, madárcsicsergés, szóval minden stimmelt, már persze akkor, ha mondjuk egy amerikai szerelmesfilm utolsó jelenetében lettünk volna, amúgy tényleg ott is voltunk, csak nem úgy, ahogy Amerikában, sokkal inkább mintha Franciaországban, merthogy a kinti szép erős ellentétben állt azzal, amit mondtál. Hogy te végiggondoltál mindent, s nem bírod tovább. Azt, amennyi vagyok neked. Túl kevés. Ennyi. Értetlenkedtem kicsit, talán teátrálisan, úgyhogy árnyaltad. Túl kevés az az idő, amit veled vagyok. Azok az órák, azok olyanok, mint az álom, még annál is jobbak, mert valóságok, de túl gyorsan véget érnek, mindig túl gyorsan, amikor kezdenéd elhinni, hogy most majd, vagy talán mostantól örökké, akkor mennem kell, mindig mennem kell. Úgyhogy most szüneteljünk, mondtad, én meg bólogattam, s közben tudtam, mert mindig tudtam, hogy a szünet nem lesz szünet, nem bírjuk mi egymás nélkül, ez van, ez volt, ez lesz.

Videó: dalszöveges, koncertes

Már első napodon kiszúrtalak, pedig egészen visszafogottan álldogáltál az osztálytársaid között, másnak talán ki sem tűntél volna, de nekem azonnal, nem is az arcod, mert bár az is szép volt, meg a hajad is, az az őrjítő barna, hanem az egész megjelenésed, ami teljesen kompakt volt, ez a szó jutott eszembe azonnal. Hogy itt egy lány, aki teljesen önazonos, nem akar senkinek megfelelni, nem akar sem többnek, sem kevesebbnek látszani. Ez nagyon tetszett nekem, hiszen középsulis elsősként azért még nagyon befolyásol a környezet, de téged ez szemlátomást egyáltalán nem érdekelt. Aztán az első héten sokszor figyeltelek, mert éreztem, hogy van itt még valami, nem véletlenül villant össze a tekintetünk egyre többször. S hamarosan meg is lett a válasz: az egyik vacsorára Cure-pólóban jöttél. Másnap én is felvettem a magamét. Még aznap este megkerestél. Egy lány akar beszélni veled, mondta Szubbocsev, az a sötét hajú, vastag szájú, tette hozzá. tudtam, hogy te vagy az, szívdobogva siettem ki. Alibi-kérdéssel indítottál, azt hallottad, hogy én is szeretem a Cure-t, meg hát láttad a pólómat is, szóval hogy megvan-e nekem az első albumuk, merthogy neked az nincs, s már régóta hajtod. Megvan, s kölcsön is adom, válaszoltam, majd elindult egy beszélgetés, lemezcímek és dalszámok váltották egymást, ránk is esteledett közben, észre sem vettük. Végül az egyik nevelőtanár szólt, hogy lassan menni kellene aludni. Elköszöntünk, akkor még puszi nélkül. Mire a szobába értem, már tudtam, egy különös időszak indul el most. Ez már csak abból is összeállt, hogy teljesen elfelejtettem, melyik albumot is kérted kölcsön. De megnyugtattam magam: így legalább lesz mivel indítani holnap.

Videó: dalszöveges, koncertes

Már az utcán összevesztünk, nem nagyon, de nem is kicsit, nem volt még fejhez vágott mondatfüzér, de volt nagy hallgatás, meg elharapott szó, meg felemelt hang. Úgyhogy amikor a kapuhoz értünk, s beütötted a kódot, be sem akartam menni, köszöntem volna el ott, azonnal. Aztán nem köszöntem, szótlanul elindultam mögötted a legfelső szintre, ahol laktál a barátaiddal. Itthon vannak a többiek, most ne gyere be, mondtad az elsőn, én meg dörmögtem valamit. Most engem nézel, ahogy megyek előtted a lépcsőn, kérdezted a másodikon, felkuncogtam erre, túl jól ismersz, mondtam. Leülünk egy kicsit a kanapéra, kérdezted a harmadikon, persze, válaszoltam, le is huppantunk, ezért volt ott az a közepesen elhasznált kanapé az ajtó előtt, hogy meg lehessen egyet megpihenni, erre gondoltam, aztan meg arra, hogy akár át is ölelhetnélek, ha már kanapézunk. Nem ellenkeztél akkor, s nem ellenkeztél egy kicsit később sem, amikor azt mondtam, hogy legyünk kicsit halkabbak, vagy legalább zárjuk be a bejárati ajtót kívülről, s hagyjuk benn a kulcsot, mert nagyon nem lenne jó, ha pont most jönne ki az egyik lakótársad.

Videó: koncertes

Már nagyon messze voltál tőlem, szó szerint is, hiszen másik városba költöztél, miattam is, nyilván, még ha ezt teljes erőből próbáltam is a szőnyeg alá söpörni. Ugyanakkor jót is tett neked a költözés, megtaláltad ott magad, sőt, hivatásod is, igaz, mást, másvalakit meg nem találtál, de ez csak idő kérdése, túl jó, túl szép vagy te ahhoz, hogy ne találj, ilyesmiket írtam az emailjemben neked. Messze voltál, de azért annyira nem messze, hogy a születésnapod elfelejtődjön, úgyhogy mentem hozzád, autóztam, sokáig. A közös zenéinket készítettem be az útra, nem volt jó ötlet, emlékeket hoztak fel, jókat is, de rosszakat is. A ború csak addig tartott, míg hozzád elértem, s hozzád értem, nagyon örültél nekem, minden olyan volt majdnem, mint annak előtte. Az ajándékom egy könyv volt, örültél neki, semmi dedikálás, kérdezted. Visszakértem, automatikusan írtam, olyanokat, hogy jó olvasást, tetszeni fog neked, s hogy ebben van az egyik kedvenc mondatom, az egyik szereplő mondja a másiknak, hogy soha ne szeress senkit annyira, mint engem, leírtam ezt is, de azonnal megbántam, késő volt, elvetted a könyvet, elolvastad, elkomorodtál, s hiába mondtam, hogy ne haragudj, nem úgy értettem, már késő volt, nagyon késő.

Videó: dalszöveges, koncertes

Volt egy kör pálinka, aztán még egy, aztán egy kis fehérbor, aztán még egy kicsi, s bár ittunk mellé sok ásványvizet is, azért fejünkbe szállt, nem forgott a világ, de fülig ért a szánk, megállás nélkül. Kimentünk aztán egy kicsit levegőzni, meg akkor már sétálni is, amely séta, tudtuk jól, arról is szól, hogy elmenjünk a többiek szeme elől, akik persze sejtettek, vagy nem is, tudták, hogy miért sétálunk el, de nem érdekelt minket ez egyáltalán, egymással akartunk lenni, egymáséi lenni. Aztán amikor visszaindultunk a hosszúra nyúlt sétáról, amely nem séta volt, egyáltalán nem, akkor a visszaúton egyszerre megálltál, felém fordultál, s azt mondtad: én még soha nem szerettem ennyire senkit. Elakadt a szavam, azt akartam mondani, hogy én sem, soha, de gondolkodni kezdtem, pedig tudtam, hogy ha gondolkodni kezdek, akkor az valójában azt jelenti, hogy én ilyet nem tudok mondani. Gyorsan kimondtam hát, te felnevettél, s szemlátomást boldogan sétáltál tovább, fel se merült benned, hogy mi is volt az a pillanatnyi gondolkodás. 

Videó: dalszöveges, koncertes

Nem kerülgettük egymást egész este, mint a filmekben, szétsodródtunk már az elején, de hát sokan voltak a buliban, véletlenül azért így is találkoztunk, de akkor csak beszéltünk, felszíneseket. Persze néha összevillant a tekintetünk, olyankor mosolyogtál, mosolyogtam, talán mindketten tudtuk, tartogat még kettőnknek valamit ez az este. Aztán amikor egy csapásra vége lett a partinak, s mindenki indult a közösen bérelt buszhoz, nem volt kérdés, hogy egymás mellé ülünk. Elhelyezkedtünk, nem ült a környékünkön senki, sőt, a villanyt is lekapcsolták, a sötét meg a mi régi barátunk, úgyhogy azonnal magamhoz húztalak, megkerestem a kezed, s elég volt egy kicsit megfogni, megszorítani, hogy minden a helyére kerüljön. Hosszú volt az út a városunkig, mindenre volt idő, vagyis hát majdnem mindenre, beszélni nem is beszéltünk, talán azt hitték az útitársak, elaludtunk, hát nem, nagyon nem. Aztán felbukkantak a város fényei, lassan megérkeztünk, s akkor feltetted azt a kérdést, amiről tudtam, hogy jönni fog. Szóval hogy most mi lesz, megyek-e tovább veled, bulizni. A buli persze nem bulit jelentett, egyáltalán nem, tudtam én, tudtad te is, és nekem már megvolt a válaszom, percekkel korábban már kitaláltam, nem, nem megyek, ma nem, legyen ez egy ilyen este. Nem mondtál semmit, hallgattál, s amikor jött a te megállód, amely előbb volt, mint az enyém, akkor egyszerűen felálltál, s leléptél a buszról, vissza sem fordulva, egy sziasztokot eldörmögve. Azt hittem, visszanézel legalább, de semmi nem történt, leszálltál, s háttal állva vártad meg, hogy elmenjen a busz, rajta én, azon gondolkodva, hogy sanszosan most voltunk utoljára együtt. 

Szia, ennyit mondtam csak, és igazából nem is lassítottam, amikor elmentem melletted, hiszen nem voltunk mi különösen jóban, okés, néha összenevettünk, meg beszéltünk felszíneseket, de ez még nem volt elég indok arra, hogy utánamszólj. Szerinted meg ezek szerint elég volt, mert utánamszóltál, megkérdezted, hogy merre megyek, holott pontosan tudtad, azon az úton ilyentájt, kora este olyan sok végcél nem lehetett. Megálltam, válaszoltam, te rám nevettél, s azt mondtad, hogy mondjuk kora este olyan sok végcél ezen az úton nem is lehet, de hát akkor már menjünk együtt, egy az irányunk. Együtt mentünk tehát, jött a szokásos felszínes beszélgetés, amely észrevétlenül fordult át nem-felszínesbe, egyszer csak már az életedről meséltél, s én már ott, akkor megpróbáltam visszafejteni, hogy melyik kérdésem volt az, ami ezt a monológot indokolta, de nem tudtam, azért sem tudtam, mert egyszer csak belém karoltál, elhallgattál, majd egészen közel bújtál, s úgy mentünk tovább, kapaszkodtál belém, én meg közben azon gondolkodtam, hogy most vajon kellene-e valamit mondanom. Végül nem szóltam semmit, így, nagy csendben érkeztünk meg a végcélunkhoz, ahol sötét volt, egészen sötét, s már az utcai lámpák fénye is csak haloványan ért ide, ránkfeketedett az este, az ajtóban elengedtél, rám néztél, s csak annyit mondtál, hogy köszönöm, hogy nem szóltál semmit, hogy nem kezdtél el sem közhelyeket mondani, sem felszíneseket, hanem hagytad, hogy ez az egész most így maradjon, lebegve, le nem zárva. Annyira szép voltál akkor, csendesen, szomorúan szép, hogy megint nem tudtam mit mondani. Vissza is együtt megyünk, kérdezted aztán. Persze, válaszoltam, ezek után hogyan máshogy mehetnénk. 

Videó: dalszöveges, koncertes

Vad éjszakáink voltak, egészen vadak, minden reggel úgy keltem fel, mint akit széttéptek, de hát ez is történt, széttéptél, széttéptelek, széttéptük egymást, ez volt az egyik mozgatórugónk, a tépés, amelyről persze nem lehetett beszélni senkinek, titok volt egészen, de ugyanakkor nem áltattuk magunkat azzal, hogy nem látszik ez, rajtam, rajtad, rajtunk. Voltak reggelek, amikor éppen ezért kikelni sem akartam, inkább fordultam volna át a másik oldalamra, de nem volt menekvés, a hétköznapok már nem voltak semmitevősek, dolgunk volt mindkettőnknek. A fürdőszobában próbáltam összeszedni magam, a kötelező kávé után, az éjszakai nyomait úgy akartam eltűnteti, hogy a borotvával finoman végigvagdostam a nyakam, mert még mindig jobb azt mondani bárkinek, aki kérdezné, hogy mi is az a piroslila, és közben jelentőségteljesen elmosolyodna, hogy az csak a kopott Gillette, kellene már venni egy újat, mint bevallani, hogy az a piroslila egy olyan éjszaka nyoma, amelyet még az unokák is emlegetnének, de persze nem fognak, nem fogja senki, mert a vadulás egyik oka a titok, de remélhetőleg csak elsősorban, s amikor már nem lesz titok, akkor is megmarad ez, meg minden más olyan, ami miatt itt vagyok, s talán maradok is.

Videó: dalszöveges, koncertes

Van egy lány. Szeret. Azt mondja, amikor kinéz az ablakon, és esik vég nélkül, és úgy néz ki, már soha nem áll el, akkor én jutok eszébe. Jobb lenne, ha napsütésben jutnék eszébe. Vagy éjjel, a koromsötétben, amikor magára húzza a takarót, hogy ne menjen be és ne menjen ki senki. De nem: az eső az enyém. A hétvégi eső meg különösen. Amikor nincsen más, csak meleg tea, meg lassú zenék a magnóból, és tényleg csak a láncszem hiányzik. Már hogy én, a láncszem. És akkor nagyon jó, ha megszólal a telefon, és látja, hogy én keresem. Az már nem olyan nagyon jó, hogy a csengőhang a Szomorú vasárnap - mert előlegezi a mondandómat. Hogy ma fáradt vagyok. Hogy rossz az idő, nem akarok kimenni az utcára. Hogy kezdődik a meccs a tévében, vébé van, nézni kell. Erre ő azt mondja, hát velem már mindent meg lehet csinálni, de eddig és ne tovább, eb ura fakó! Én meg tudom, hogy igen, vele mindent meg lehet csinálni. Szeret. Ez van. 

Videó: koncertes

Szerintem ezt inkább beszéljük meg személyesen, mondtam a telefonban, te meg csak annyit mondtál, hogy jó, gyere akkor, s le is tetted. Amíg hozzád értem, végig azon gondolkodtam, hogy mivel kellene majd kezdenem. Azzal, hogy nem akartalak megbántani egyáltalán. Vagy azzal, hogy félreértettük egymást. Vagy azzal, hogy nem megforgatni, hanem kihúzni akarom azt, amit a szívedbe szúrtam. Vagy azzal, hogy utálok veszekedni. vagy hogy ilyen vagyok, hirtelen haragú, nem végiggondoló. Aztán minden, minden kiment a fejemből, mert nyitva volt a kapu, nyitva volt az ajtó, s te úgy ültél a kanapén, mosoly nélkül, mint akire tényleg rászakadt az ég. Belekezdtem, de csak hebegés lett, úgyhogy inkább megfogtam a kezed, azt simogattam, s csak annyit mondtam, hogy ne haragudj, hogy sajnálom, hogy hülyeség ez az egész. Nem haragszom, én is sajnálom, és tényleg hülyeség, válaszoltad, majd elmosolyodtál, s ennyi elég is volt, hogy egy pillanat alatt kimenjem minden a fejemből, de úgy, mintha egy szélvihar söpörte volna ki, egy csapásra. közelebb ültem, közelebb ültél, majd egy kicsit később, amikor szétrebbentünk, azt mondtam, hogy jó, hogy személyesen beszéltünk, jó, hogy eszembe jutott ez. Erre felvontad a szemöldököd. és akkor összeállt. Hogy nem nekem jutott ez eszembe. Hogy te írtad korábban, hogy egyedül vagy, s hogy ez még szürkébbé tesz mindent. Hogy te tudtad, hogy jönni fogok. Hogy megint, megint te voltál az okosabb, a felnőttebb. De ezt egyáltalán nem bántam. Úgyhogy csak annyit mondtam: csak azért jó veled összeveszni, mert nagyon jó veled kibékülni.

Videó: dalszöveges, koncertes

Tanulni kezdtünk, közösen, nekem mondjuk nem kellett volna már, túl voltam minden fontosan, te még nem, a legfontosabbon még nem, haladtunk is, magunkban is, közösen is, rendben volt a tempó. Legalábbis egy ideig. mert egyszerre azt vettem észre, hogy egyre feszültebb vagy. Apró jelek utaltak erre, máshogy vetted a levegőt, kapkodósabb lett a lapozásod, gyakrabban köszörülted a torkod. Próbáltam kitalálni, mi lehet a baj, miért a feszültség, de nem tudtam rájönni, mi zavar ennyire téged. A tananyag nem volt vészes, ráadásul igazából az volt a kérdés, hogy végül négyessel vagy ötössel zársz, holtmindegy, mondtam mindig, mikor ez előkerült korábban, senki nem fogja sehol megkérdezni. Nem bírtam tovább, melléd ültem, elkaptam a kezed, s megkérdeztem. Azt is, hogy mi a baj, azt is, hogy kell-e segítenem. Ez utóbbi kérdés nem kellett volna feltenni, gyorsan kiderült, hiszen azt mondtad, hogy pont ez a gond, hogy kell segítenem. Hogy te most már szeretnél egyedül csinálni valamit. Hogy miért van az, hogy mindig, mindig eljön az a pont, amikor meg kell kérdezned valamit. Talán nem is vagyok okos, mondtad, s legnagyobb megdöbbenésemre sírni kezdtél. Okos vagy, nagyon is, súgtam a füledbe, miközben a hajad, az arcod simogattam, s át is öleltelek, éreztem a nyakamban a könnycseppeket. Aztán később, úgy fél óra múlva, a feszültség sajátos elüldözése után azt mondtad: lehet, hogy nem csak a tanulásban kell a segítséged - de azt egyáltalán nem bánom, hogy ebben a másikban számíthatok rád.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

S majd írsz nyáron? Persze, írok. Idézek emlékeket, van belőlük egy rakat. Sőt, már most elkezdem, jó? Szóban. Legyen olyan, mint az Idő van-ban. Most figyelj. Jó, ahogy teát főzöl. Jó, ahogy együtt megyünk reggel. Jó, amikor kicsit ideges vagy, hogy lassú vagyok. Jó, amikor együtt késsük le a buszt. Jó, amikor egyszerre égetjük meg a szánkat, te teával, én kávéval. Jó a hűvös szobád. Jó rád ugorni reggel az ágyban, Jó együtt krumplipürét enni kukoricával. Jó, ahogy az ágyam köré rakod a botokat, amíg én alszom. Jó, amikor odaadsz egy könyvet, és azt mondod, úgysem olvasom el. Jó, amikor mégis elolvasom. Jó, amikor levelet írunk együtt. Jó, amikor “biliárdozunk”. Jó, amikor azt mondod: cia! Jó a cadeau. (Rossz, hogy nem mindig jön össze miattam). Jó, amikor telefonálunk. Jó együtt tanulni. Jó, amikor együtt vizsgázunk. Jó, mikor csak beszélgetünk (rossz, ha csak én beszélek). Jók a régi poénjaid. Jó, ha van új is. Jó az antikvárium. Jó az esernyő. Rossz, hogy még nem volt itt közös hétvégénk. Ennyi elég elsőre? Mert van ám még. Ha még eszembe jut valami, leírom, de tudd, hogy jóságodat felsorolni kevés lenne ez a nap. Meg amúgy is: most még itt vagyok, beszélhetünk és csinálhatunk mást is! Szóval? Csinálunk? (Csináltunk.)

Videó: dalszöveges, koncertes

Nem tudtam, csak sejtettem, hogy tetszeni fog neked az egyetem, vagyis hát a botanikus kert, vagyis hát én és a botanikus kert és az egyetem, így együtt, mert arra gondoltam, hogy nem lesz ott senki, senki, csak mi ketten, néha egy-egy kóbor mókus, de mókusok végül nem voltak, csak munkások, de ők is messze tőlünk, így az első mosolygós ámulás után máris átölelhettelek, és ha már átöleltelek, s közben arra gondoltam, hogy milyen régóta is várom már ezt a pillanatot. Nem tudtam, hogy mikor lesz az első igazink, mert persze, hogy szépeket írtunk egymásnak, de tudtam, hogy el fog húzódni, na, nem nagyon, sőt, inkább kicsit kacéran, de azért pont annyira, hogy az még ne legyen mindent elsöprő, talán pont ettől féltél, féltünk, a mindent elsöpréstől, szóval vártunk még az igazira, de a gátlásainkat már magunk mögött hagytuk, végérvényesen akkor, amikor oda sem figyelve a hajadba túrtam. Nem tudtam, mit fogsz szólni ahhoz, hogy az egyetem után még felmegyünk a kilátóhoz is, de én nagyon fel akartam, mert nagyon meg akartalak ölelni ott is, és amikor megöleltelek, akkor már azt is tudtam, hogy nagyon akarok mindent, a szádat is, a nyakadat is, meg a szemedet is, meg a füledet is, és miközben simogattalak, éreztem, hogy te is úgy veszed a levegőt, legyen elég ennyi, úgy, dőlttel szedve, s ez még úgyabb és még dőltebb lett, mert mi is dőltünk, és közben arra gondoltam, ezt sohasohasoha nem felejtem el.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

Sokan voltak a szórakozóhelyen, ami persze nem meglepő, hiszen nyár volt, túl meleg, ilyenkor a kerthelyiségek tele lesznek pillanatok alatt. Nagy társasággal jöttem, te nagy társasággal voltál, mégis, már belépéskor kiszúrtalak, összevillantunk, intettünk. És én onnantól csak téged figyeltelek. Nem ültünk messze egymástól, de te egy kissé oldalra fordultál, úgyhogy csak a profilodat láttam, azt a gyönyörű profilodat. Aztán egyszer csak felálltál, hogy vegyél valamit a pultnál, s amikor felálltál, és rám néztél, és elmosolyodtál, és felhúztad a szemöldököd, s akkor én is felálltam, hogy találkozzunk ott, a pultnál. Szia, szia, ez aztán meglepetés, mondtad, mondtam, de valójában mindketten tudtuk, hogy füllentünk kicsit, hiszen alig néhány hete kérdeztem meg tőled, az egyik szokásos véletlenszerű, de annál jobban várt találkozásunkkor, hogy hova menjünk el bulizni a régi barátokkal, ha megtartjuk a szokásos nyári engeddelmagadot. Beszélgetni kezdtünk, apróságokról, felszínes dolgokról, aztán már nem csak apróságokról, nem csak felszínesekről, arról például, hogy nem jók ezek a véletlenek, vagyis jók, mert örülünk egymásnak, de megbeszélhetnénk már valami konkrétat is, helyet, időpontot, ilyesmit, s miközben erről beszéltünk, egyre közelebb sasszéztunk egymáshoz, s már egészen közel voltunk, amikor megjelent az egyik asztaltársad, az italok, kérdezte, ja, azt még nem kértem, mondtad, elnevetve magad. Az asztaltársad szemrehányóan nézett ránk, kicsit arrébb tolt téged, hogy odaférjen a pulthoz, s így pont nekem tolt. Akkor öleltelek át először azon az estén.

Videó: dalszöveges, koncertes

És elaludtál, pedig kényelmetlen volt a kocsi hátsó ülése, alig fértünk el, de te elaludtál, az ölemben volt a fejed, simogattam a hajad, amíg elaludtál, nem tartott sokáig, alig néhány perc, és már egyenletes is lett a szuszogásod, elaludtál, nem kellett ezen meglepődnöm, hiszen előző nap hajnalig tartott a buli, te meg már a reggeli vonattal jöttél, hozzám jöttél, volt valami hétvégi családi program is, de amiatt nem kellett volna sietned, miattam siettél, miattam ültél reggel vonatra, pedig tudtad, hogy nem tudsz aludni, soha nem tudtál aludni vonaton, zavartak a környékeden ülők, a szendvicset majszolók, a hangosan beszélgetők, nem aludtál soha a vonaton, az autóban viszont elaludtál, egyenletes lett a szuszogásod, és arra gondoltam, hogy ez azért egy kicsit suta, rohansz hozzám, hogy együtt legyünk, majd ahelyett, hogy együtt lennénk, nagyon együtt, inkább befészkelődsz, s aludni kezdesz, de aztán arra gondoltam, hogy nem suta ez egyáltalán, sőt, éppen, hogy nagyon szép, hiszen benne van, hogy nekünk még nagyon sok időnk lesz együtt, nem kell mindent kihasználni, sem a helyzeteket, sem egymást, vagyunk egymásnak, ahogy voltunk egymásnak, ahogy leszünk egymásnak.

Videó: dalszöveges, koncertes

Egymást érték a bulik a szomszédos szórakozóhelyen, de egyre ritkábban jártunk át - ahogy közeledett a vizsgaidőszak, egy rakat szigorlattal, úgy rövidültek a nevetéseink is. Azt éreztük, hogy nem szabad most kiengednünk, mert akkor megint halasztás lesz, s a halasztás egyben azt is jelenti, hogy fél évvel meghosszabbodnak a tanulmányaink. Na, nem mintha ezt annyira bántuk volna, de azért mégis. Úgyhogy amikor azon az estén találkoztunk a büfénél, én tényleg azt hittem, csak megiszunk egy kisfröccsöt, beszélgetünk kicsit, aztán visszacsoszogunk mindketten a könyveinkhez, kávénkhoz. Aztán az egy pohárból kettő lett, a kettőből három, s amikor ismerősök bukkantak fel, karoltak belénk, s rángattak át mindkettőnket a szomszédba, olyan nagyon nem ellenkeztünk. A szokásos partizene szólt, ezerszer hallottuk már, ezerszer táncoltunk is rá, másokkal, mert mindig elsodródtunk egymás mellől. Most viszont nem sodródtunk el, sőt, egymásra kezdtünk figyelni, megittunk még valamit, majd táncolni kezdtünk. S nagyon jók voltunk együtt. Sőt, igazából túl jók - a mozgásunk egymásra idomult, közelebb és közelebb kerültünk, a gyorsakra gyorsan, a lassúkra lassan táncoltunk, s amikor öleltelek, nem tudtam nem belefúrni az orrom a nyakadba, a hajadat félretolva. Aztán azon az estén nem is engedtelek el többet, s amikor vége lett a bulinak, együtt indultunk vissza a koleszba. A szobádig kísértelek, ott, az ajtóban még egyszer átöleltél, s úgy megszorítottál, hogy a levegőm bennakadt. Bejössz, kérdezted azután. Szeretnék, válaszoltam. Én is szeretném, de jó ötlet ez, kérdezted. Nem tudom, válaszoltam, s nem tudom azóta sem.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

Cseréljünk nyakláncot, mondtad, s már kezdted is lecsatolni a sajátod. Amúgy nagyon szép lánc volt, régóta figyeltem, azelőtt is, hogy egészen közelről, úgy egy centiről figyelhettem volna, ezüst, fakereszt, de a keresztet szintén ezüst keretezte. Elvarázsolt egészen, nagyon jól állt neked, féltem is, hogy rajtam nem lesz-e idegen, de nem volt az, este, a tükör előtt néztem meg jobban, teljesen stimmelt nekem is. Az enyémmel sem volt gond, stimmelt hozzád, bár neked minden stimmelt volna, szép voltál nagyon, a nyakláncban is, anélkül is. S szép maradtál azután is, hogy néhány hét múlva visszacseréltük a láncokat, ugyanolyan szép, te hezitálás nélkül visszavetted a régi láncod, én viszont soha többet nem vettem fel azt, amit te hordtál abban a másfél hónapban.

Videó: dalszöveges, koncertes

És azt mondtad, hogy millió meg egy dolgod van, de akkor is találkozzunk, mert minden dolognál fontosabb, hogy valaki végre magához szorítson, s ez az egy mondat elég volt ahhoz, hogy menjek hozzád. Örültél, örültem, örültünk, de a millió meg egy elől mégsem menekülhettél el teljesen, láttam rajtad, hogy feszült vagy, nagyon feszült, úgyhogy nem is kérdeztem semmit, nem is kérdeztél semmit, a ki- és megbeszélnivalókat tegyük át más napokra, most csak annyi legyen, hogy nem mész sehova el, csak mindig itt leszel mellettem, ennyit mondtál, s így is lett, ültünk a fotelban, a kanapén, és tényleg nem nagyon beszéltünk. Akkor sem beszélgettünk, amikor mennem kellett, csak véletlenül, tényleg úgy, a konyhaasztalnál öleltelek át, s te nekitámaszkodtál, nem mondtál semmit, de mégis tudtam, hogy ez nem csak ölelés lesz, nem is az lett, nagyon nem, s amikor végül szétrebbentünk, akkor csak annyit mondtál, hogy én tudom, mit érzek, de azt nem tudom, hogy te mit. Kétoldalas ez, kérdezted. Kétoldalas, válaszoltam.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

De nem érted, megszólalni sem fogok tudni, mondtad, s a szád úgy görbült lefelé, hogy száz százalékig biztos voltam abban, hogy ha nem sétálnék ott, tőled alig fél méterre, most sírni kezdenél. Akkor már régóta nyugtatni próbáltalak, szavakkal elsősorban, olyanokat mondtam, hogy de hát ügyes vagy, meg felsőfokúd van, nem lesz itt semmi gond, és hát az sem mellékes, hogy ők kerestek meg téged, nem te pedáloztál, ők érzik úgy, hogy jó lenne veled dolgozni, szóval nyugodj meg, nyugodj meg. Ne nyugtass, mondtad, vagy inkább sziszegted, elhallgattam hát, a csend úgy húsz másodpercig tartott. Ne haragudj, mondtad aztán, s felém fordultál egészen. Nem kellett semmit mondanod, azonnal átöleltelek, szorítottalak, s ahogy a hajad illatát megéreztem, azonnal visszajött minden, minden, az összes korábbi ilyen ölelés, szorítás, meg ami utána jött, egy pillanat alatt ellepte a gondolataimat, de hát ha egészen őszinte akarok lenni, valójában nem is ment ki onnan, ott lapult mind valahol hátul, s már akkor előmászott a legtöbb, amikor az emailed olvastam, hogy találkozzunk, beszéljünk, pedig akkor már két éve nem találkoztunk, nem beszéltünk. Állásinterjúm lesz holnap, de tiszta ideg vagyok, nem tudom, mit mondjak majd, szerinted mit mondjak, de tényleg, mit, most ott tartok, hogy megszólalni sem fogok tudni, mondtad a találkozásunk után két másodperccel, egy levegővétellel, remegő hangon. Amikor átöleltelek, már nem remegett a hangod, a légzésed is lelassult, aztán azonban megint felgyorsult, mert tudtad, ilyenkor mi szokott jönni, neked is előjött minden, minden. Amikor végül nagy nehezen elengedtelek, a hideg füledhez érintve az arcom, csak annyit mondtam, hogy szerintem ezt engedd el, ne pörögj rajta, majd megoldódik magától. Ezt már mondtad egyszer, suttogtad lehajtott fejjel, aztán semmi nem oldódott meg, vagyis megoldódott, csak nem úgy, ahogy szerettem volna, tetted hozzá. Nem tudtam erre mit mondani, végül megpróbáltam belekapaszkodni az egyetlen biztos pontba, pont úgy, mint egykoron: a mosolyodba. Szoktál még nevetni nagyokat, kérdeztem, abban bízva, hogy egy kicsit kicsalok legalább ezzel. Te nem nevettél, és nem is mosolyogtál, csak annyit mondtál, ellépve tőlem: na ez az, amit pont neked nem kellene megkérdezned.

Videó: dalszöveges, koncertes

Akkor már vagy két éve nem találkoztunk. Tartottuk a kapcsolatot, persze, tartottuk, hiszen ami korábban volt, az a széttépős másfél év, azt vagy drasztikusan lehet csak felszámolni, s akkor eltűnünk egymás életéből évekre, tán örökre, vagy legalább valamilyen módon informálódunk egymásról, vándoroljanak a felszínes tudnivalók, de annyi is elég, ha tudunk olvasni a sorok között. Aztán amikor úgy alakult, hogy a városodba kellett pár napot töltenem, megkerestelek. Azt járt a fejemben, hogy most majd beszélhetünk is, fontos dolgokról, s végre talán le is zárhatunk végérvényesen mindent. Aztán megjöttél, ugyanolyan szép voltál, mint annak előtte, s igazából már akkor tudtam, hogy ebből nem lesz sem fontos dolgokról beszélgetés, sem végérvényes lezárás, de tudtad ezt te is, mert nem kezdtél el arról beszélni, hogy hol dolgozol, hogy mivel telnek a hétköznapok, és arról sem, hogy miként és miért lett vége annak a tépős másfél évnek, hanem a kötelező semmiségek után elkezdtél szép emlékeket megidézni, hogy hol és miket csináltunk, hogy hol és mikor volt a legszebb, a legkeményebb, a legdurvább, a legemlékezetesebb. Aztán amikor fizettem, már automatikusan indultunk el együtt a lakásod felé. A villamoson már átöleltél, ezt még akár arra is foghattad volna, hogy nem akarsz elesni, de a csókodra már nem volt ilyen magyarázat. A kapudban nem mondtál semmit, nem jött a felugrasz egy kávéra, úgyhogy mondtam én, felhívsz egy kávéra, mint a filmekben, kérdeztem, de azonnal hozzá is tettem, hogy elég hülyék ezek a jelenetek a mozikban, mert hát ilyenkor már nem kellene kávét inni, hiszen hogy lesz abból alvás. Te rám néztél, és csak annyit mondtál: de hát nem is azért hívlak fel, hogy aludjunk.

Videó: dalszöveges, koncertes

És péntek volt, de nem a szokásos péntek, mert nem a hétvégére készültem ezen a napon, hanem arra, hogy hozzád megyek. Csütörtök este, amikor találkoztunk, viccesen, de valójában nem viccesen megbeszéltük, hogy felugrom, úgyhogy a péntekem erről szólt, vártam, hogy írj, hogy lefussuk a köröket, az udvariaskodások után feltehessem a kérdést, hogy akkor jó-e neked, s te visszaírd, hogy igen, jó, s így is történt, lefutottuk, udvariaskodtunk, feltettem, visszaírtál, s mentem, azonnal mentem, úttalan utakon, kis dűlőkön, hozzád rohantam. Amikor beléptem, azonnal átöleltelek, s azon az estén még vagy százszor öleltelek, a százból százszor az ölelésből odabújás lett, odabújtál egészen, úgyhogy a szorításból meg a szenvedélyből meg az arcsimogatásból meg a hátsimogatásból meg a hajtépésből meg a nagy levegővételekből mindig lenyugvás lett, s ilyen volt az egész este, hullámzás, de mint a viharban a tenger, akkora hullámokkal. De én ezt nem bántam, s nem bántad te sem, ezt már csak abból is tudtam, hogy amikor végül elbúcsúztam, te csak annyit mondtál, hogy itt ez a bejárati ajtó, s úgy hallgattál el, olyan hirtelen, hogy mindent tudtam, s úgy toltalak neki, olyan erősen, hogy azt hittem, menten kiszakad.

Videó: dalszöveges, koncertes

Behuppantál mellém, s rögtön beszélni kezdtél. Hogy ne haragudjak, hogy nem ott vártál, ahol megbeszéltük, de jött valaki, beszélgetni akart veled, te meg nem akartál, elköszöntél gyorsan, arrébbmentél, de így meg pont nem vettelek észre, elmentem melletted. Te láttál, integettél, de mindegy, a lényeg, hogy itt vagy. S hogy most már melegben vagy. A kezedért nyúltam, hideg volt nagyon, szorítottam, melegítettem. Aztán volt egy pillanat, amikor elbizonytalanodtam, hogy jól értettem-e a korábbiakat, mert hirtelen kihúztad a kezed, s a kabátoddal kezdtél babrálni. Azt hittem, elköszönsz azonnal, megbántódtál talán, de nem ez történt, a kabát ot kifelé gomboltad még jobban, ahogy rádnézted, felkuncogtál, s azt mondtad, talán a te kezedet is melegíteni kellene, azt meg itt lehet a legjobban, a kabátom alatt.

Videó: dalszöveges, koncertes

A Felszabin találkozzunk, ennyit mondtál a telefonban, én meg rávágtam, hogy oké, az jó lesz, de közben azon törtem a fejem, hogy ott majd mit is csinálunk, leülni nem lehet sehova, legfeljebb olyan padokra, amelyek előttünk hajléktalanokat ringattak, a Váci utca meg tele lesz turistákkal, egy perc nyugtunk nem lesz, zsonganak majd körülöttünk a fényképekre vágyó japánok, meg a rövidnadrágos németek. Vártalak másnap a szobornál, jöttél is időben, a szokásos hullámzó járásoddal, amit nagyon szerettem akkor. S hova megyünk, kérdeztem, féltem a választól, pénzem nem volt sok, ha valami kávézót választasz a sétálóutcáról, akkor vadászás lesz az étlapon, hogy mire elég az, ami nálam van. Nem válaszoltál semmit, kézen fogtál, húztál, előbb magadhoz egy kicsit, majd utána máshova, le a lépcsőn, át az aluljárón, fel a lépcsőn, a Jégbüféhez. Ide megyünk, gofrit enni, kérdeztem, dehogy, válaszoltad, s húztál tovább. A Párisi udvar volt a végállomás, egyszer, pár éve átmentem itt, körül se néztem akkor, csak suhantam át, most viszont lassan mentem, mert te lassan mentél, úgyhogy volt időm felnézni, meg oldalra nézni, rád nézni szinte el is felejtettem, elvarázsolt egészen, amit láttam, felettem, mellettem. Szép, ugye, kérdezted, nagyon, válaszoltam. Ide jöttünk, itt akarom, hogy átölelj, mondtad, s így is lett, álltunk középen, öleltelek sokáig, illusztrációs fotóalanyok lehetnénk, erre gondoltam, meg hogy elég giccses ez így, középen állni, hagyni, hogy kerülgessenek minket, de aztán azt mondtad, húzódjunk arrébb, az egyik sarokba, húzódtunk, ott megfordultál, s azt mondtad, most hátulról ölelj, a tarkód lett a számnál, s akkor már nem volt Párisi udvar, nem volt szép épületbelső, hanem csak te voltál, meg én, meg mi.

Videó: dalszöveges, koncertes

A koncert után együtt indultunk el, teljesen természetesen, hazakísérlek, mondtam, ez a legkevesebb mindezek után. Mik azok a mindezek, kérdezted nevetve, miközben te is tudtad, pontosan tudtad, mire gondolok, a sok egymáshoz érésre, titokban, mások szeme elől elrejtve. Aztán nem feléd, hanem felém kanyarodtunk, az ajtóban azt mondtad, hogy nem kell ám elkísérni, hazamész taxival. Nem ugrasz fel egy kicsit, kérdeztem hirtelen, meghallgathatnánk, hogyan szól cédén az, amit előtte élőben hallgattunk. Felszaladt a szemöldököd, de nem mondtál semmit, jöttél egy szó nélkül utánam. Odafönn megkerestem a cédét, be is tettem, s akkor már ihatnánk is valamit, mondtam, nem lesz sok, kérdezted, attól függ, mihez, válaszoltam. Tudjuk, hogy mihez, mondtad nevetve, tényleg tudtuk, nagyon jól tudtuk, s nem volt sok, nagyon nem volt az, a cédét ismétlésre állítottam, úgyhogy nem tűnt fel, hogy újrakezdődött az album, mert csak rád figyeltem, te meg csak rám, s a nagy odafigyelést csak az zavarta meg egy pillanatra, hogy egyszer csak fellökted a cédéállványt, ami az ágy mellett álldogált. Ledőlt vagy hatvan lemez, estek ki a tartójukból tucatszám, de nem zavart ez egyáltalán, nem arra gondoltam, hogy talán egynémely meg is sérülhetett, meg majd nem lesz egyszerű összepárosítani a tokokat a lemezekkel, hanem arra, hogy ez is belefér, így is simán megéri, sőt, nagyon belefér, nagyon megéri, csak ez a pillanat maradjon meg, tartson örökké.

Videó: dalszöveges, koncertes

Akkor már nagyjából ezer éve nem találkoztunk, s az, ami köztünk volt, kétezer éve véget ért, de tudtunk egymásról, a közösségi média a mi oldalunkon állt mindig is. Úgyhogy nem volt gombóc a torokban, amikor felhívtalak, hogy hamarosan a városodban járok, s esetleg összefuthatnánk. Felvetted, meglepődtél, de már a beköszönésnél, ebből kitaláltam, hogy benne vagyok még a telefonodban, hiába az ezer év, megőriztél, így is. Meg máshogy is, mert bár azt mondtad, hogy sajnos a találkozónk nem jön össze, pont nem leszel a városban aznap, rögtön hozzátetted, hogy nagy kár, mert megmutattad volna azt a helyet, ahova korábban jártunk gyakorta, egymással lenni. Ez jó, hogy emlékszel, mondtam, te felnevettél, s azt mondtad, hogy ha tudnám, mennyi mindenre emlékszel. Aztán beszéltünk másról, filmekről, képekről, a végén megkérdeztem, hogy mi van a szívügyekkel, előbb hallgattál egy nagyot, majd azt mondtad, hogy pont most lett vége egy futónak, nem volt az igazi, pedig, mondtad a telefonban, pont úgy nevetett, mint te. Felnevettem ezen, te meg azt mondtad, hogy igen, pont így, pont így. Pont így.

Videó: dalszöveges, koncertes

A folyosón futottunk össze, teljesen véletlenül, én legalábbis biztos voltam abban, hogy nincs itt senki, tél volt, odakinn hideg, idebenn meleg, sötét mindenhol, a folyosón is csak egyetlen lámpa égett, félhomály volt erősen, este fél hétkor nem tűnt életszerűnek, hogy valaki ott legyen. Én sem véletlenül voltam ott, a félhomályban a jegyzeteimet próbáltam megtalálni, amelyet, legalábbis azt gondoltam, itt felejtettem, azon a kurzuson, amelyet halálosan untam, de kötelező volt bejárni, ott voltam tehát, félúton az alvásba. Az óra gyorsan véget ért, fél hatkor indultam azonnal haza, félúton hasított belém, hogy a sűrűn teleírt papírokat nem tettem be a táskába, ott maradt tehát. Visszafordultam hát, s bár sejtettem, hogy a terem ajtaja zárva lesz, talán a portás odaadja a kulcsot, ha elmondom, mennyire fontos nekem még ma este az a rakat papír. Odaadta, fellifteztem, csendes volt a tanszék, sehol senki, egy horrorfilm első jelenetét tökéletesen le lehetett volna ott forgatni. Aztán kiderült, hogy a sehol senki nem igaz, az egyik sötét sarokból rám köszöntél, az egyik méretes ablakpárkányon üldögéltél addig. Ismertelek, persze, téged mindenki ismert, nem véletlenül: okos is voltál, szép is, veszélyes párosítás. A jegyzeteimért jöttem, mondtam zavartan, nem kérdeztem, válaszoltad. Az addig is halovány önbizalmam ezzel el is tűnt, szó nélkül nyitottam ki az ajtót, a padban ott is voltak a papírok. Az ajtóban meg te voltál, bejöttél utánam, s be is csuktad magad mögött, így nagy lett a sötétség, tényleg csak a kinti lámpák apró fénye adott valami kézzelfoghatót. Te voltál az a kézzelfogható: odaléptél, egészen közel, s a következő pár perc szinte teljesen kiesett, a torkomba ugró szívre még emlékszem, aztán meg arra, hogy hirtelen ellépsz, vissza sem nézve kisétálsz, de azt még pont hallom, hogy azt mondod, ezt mindig ki akartam próbálni.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

Készültem ám, mondtad, az ágyon ülve, a párnát még mindig magad előtt tartva, azt ölelve. Csak ahhoz fel kell mennünk a tetőre. Felőlem mehetünk, válaszoltam öltözködés közben. Nyár volt, túl meleg, gyorsan készen lettem, aztán vártam, hogy te is öltözz. Fordulj el, mondtad, s egy csepp zavar sem volt a hangodban. De miért, kérdeztem, hiszen mi már, érted, na. Az előbb még a függönyt se húztad be, teljesen világos volt, mégsem szégyenlősködtél. Azért csak fordulj el, mondtad, mert az egy más helyzet volt. Elfordultam, nem volt tükör, mint a filmekben, hogy onnan lesselek meg. Kész lettél, kotorászni kezdtél az asztalfiókban, előkerült egy alufóliába csomagolt valami, azzal indultunk fel a tetőre, alattunk ott volt az egész város, szinte mozdulatlanul, egy-egy szirénázó mentőautó, süvítő riasztó, kiabáló nyugdíjas jelentette csak az alapzajt. Nyugodtan lepörgettük a becsomagoltat, nem is beszéltünk közben, tessék, köszi, ennyi volt a hangos szó. Mert tudtuk, hogy most minden szó felesleges. nincsenek kérdések, mert nincsenek jó válaszok, tegyük hát az egészet zárójelbe - nem meg-nem-történté, egyszerűen csak zárójelbe, olyanba, amely árnyalja, sőt, talán át is értelmezi az utána jövőt, de onnan kiszabadulni nem fog. Vagyis most biztosan nem. Visszamentünk aztán a szobádba, újra leültél az ágyra, a párnát magadhoz húztad, átölelted, s azt kérdezted: nem kell menned, ugye? Nem kell, még nem, válaszoltam. Sóhajtottál, majd azt mondtad, hogy mennyivel jobb lett volna ez a mondat a még nem nélkül.

Videó: dalszöveges, koncertes

Amikor felhívtalak, s azt mondtam, hogy itt vagyok tőled három utcányira, ami valójában inkább tizenhárom volt, de erről nyilván hallgattam, s hogy ha gondolod, most beadom azt, amit már napok óta hordok magamnál, akkor tényleg azt hittem, hogy nagyon furmányos vagyok, s minden úgy történik, ahogy én megterveztem, a legapróbb részletekig. Amikor becsöngettem, s te kijöttél, kabátban, s kinyitottad a kaput, tehát nem csak átnyúltál fölötte, akkor azt gondoltam, hogy igen, pontosan így játszottam ezt le fejben én is, hogy ez fog történni. Amikor a kertről kezdtél el mesélni, én meg kértem, hogy mutasd meg, akkor az egész nagyon spontánnak tűnt, ahogy hátramentünk, ahogy megmutattál mindent, ahogy hirtelen megrázkódtál a hidegtől, s az is spontán volt, hogy magamhoz húztalak, meg ne fázz nekem, ezt duruzsoltam a füledbe, abba a tündéri kis füledbe, aztán meg azt, hogy azért egy puszit kapok az elhozottért, s te adtál is, de nem az arcomra, hanem a nyakamba, egy egészen hosszút és szenvedélyeset, annyira hosszút és szenvedélyeset, hogy volt elég idő arra, hogy összeálljon, hogy a tervezés, az elképzelés, az egy dolog, de mit sem érne, ha nem lenne meg benned is az, ami már régóta bennem, s ha te nem akarnád ugyanannyira, mint én, hogy folytassuk ezt, meg mindent, de annyira folytassuk, hogy utána simán tizennyolcnak hazudhassuk magunkat napokig, hetekig.

Videó: dalszöveges, koncertes

Állandóan hívtalak, de tényleg állandóan, akkor is, amikor egy perce váltunk el, akkor is, amikor már éjszaka volt egészen, akkor is, amikor tudtam, hogy elfoglalt vagy, de nem érdekelt, mert akkor is láttad a kijelzőn, hogy kerestelek, s tudtam, hogy majd vissza fogsz hívni, amint lesz rá lehetőséged. Azért hívtalak, mert imádtam a hangod, volt benne valami, a mélységében, a rezonanciájában, amely egészen megőrjített, s azonnal látni akartalak. Azon az estén is hívtalak, amikor nagyon magad alatt voltál, ezúttal nem miattam, a munka volt az okozó, megint nagyon beolvastak neked, szerinted jogtalanul, te a legjobb tudásod szerint csináltad a dolgod, de mások nem így gondolták, igazából nem olyan fontos, csak olyan rossz most minden, mondtad a telefonban, de olyan szomorú hangon, hogy egy percig nem gondolkodtam, azonnal elindultam feléd, Tudtam, hogy merre sétálsz haza a munkahelyedről, egyszer azért megkérdeztem, hogy hol tartasz, így eléd tudtam vágni, az utcasarkon, ahol le kellett fordulnod, ott vártalak, végig beszélgettünk közben, belemerültél egészen, én kilestem, láttam, hogy közeledsz, a piros kabátod elég feltűnő voltál a szürkébe bújt november esti utcán, nem láttál meg addig, míg be nem fordultál, amikor észrevettél, elakadt a szavad, átöleltél, szorítottál, köszönöm, mondtad, és sírni kezdtél.

Videó: dalszöveges, koncertes

Akkor már vagy három éve nem találkoztunk, elsodort egymástól minket az élet, mondtuk a telefonban, amikor beszéltünk, mert azért félévente, születésnapokon például, csak-csak hívtuk egymást, s olyankor mindig közhelyekbe meg szójátékokba menekültünk, kerültük a komolyságot, hogy ne jöjjenek azok a kérdések, amelyekre ugyan tudtuk a választ, de kimondani nagyon nem akartuk. Meglepett ezért nagyon, amikor azt mondtad, találkozzunk, itt vagy a városban, ami egykor a mi városunk volt, de most már csak az enyém, az én városom, ott ülök, ahol régen, mondtad, s ennyi elég is volt, tudtam, hova kell mennem. Tíz perc múlva ott is voltam, szép voltál, mint mindig, láttam, hogy a pincér is irigykedve néz rám, hogy én odaülhetek az asztalodhoz, beszélhetek veled, sőt, láthatóan jól ismerjük egymást, mert különben miért simogatnád meg olyan gyakran a felkarom. A szokásos körök után elmondtad, miről is van szó: hogy eldöntötted, megírod a szakdolgozatod, s emiatt kivettél két hét szabit, leköltözöl ide, vagyis nem ide, hanem a város (városunk, városom) mellett egy kis faluba, egy ismerős háza üresen áll, megkaptad, nyugi lesz, írhatod nyugodtan. Ez szuper, mondtam, segítek, ha kell, elolvasom, ha akarod. Az jó lenne, mondtad, meg esetleg meg is látogathatnál néha. Rám néztél, ugyanazokkal a sötét szemekkel, amelyek egykoron elkaptak, majd később összetörtek, én meg lefagytam, de teljesen, jó, hát persze, meglátogatlak, mondtam végül, de hívj fel, egyeztessünk. Rám néztél megint, s elmosolyodva annyit mondtál: régen semmit nem egyeztettünk. Tényleg nem, válaszoltam, de az már régen volt.

Videó: dalszöveges, koncertes

- Azért kicsit sajnálom, hogy nem ettünk szendvicset. Legutóbb nagyon ízlett neked, pedig nem volt benne semmi extra, és mégis, olyan lelkes voltál, mint egy gyerek. Meg azt is sajnálom, hogy nem sétáltunk. Meg nem szundikáltunk. Nem olvastál nekem. Nem volt közös tévézés. Sem teázás. De mindegy, a lényeg, hogy most itt vagy, és bár hamarosan elmész, éjjel megint itt leszel. És akkor majd zuhanyozunk, meg alszunk, és reggel arra kelek fel, hogy elvetted a takarómat, meg a kispárnámat, és hogy pont a fülembe szuszogsz, és az emiatti dörmögésemre ébredsz, de nem fogok haragudni komolyan, hiszen mindennél jobb, hogy együtt ébredünk. És mivel éjszaka, vagy még inkább hajnalban érkezel majd, most adok egy lakáskulcsot. A kapun már be tudsz jönni, már tudod, hogy csak meg kell emelni a bal oldalát, és már kis is pattan a zár, de a lakáshoz már kell a kulcs. Tessék, ez a tiéd.
- Jó nagy lépés a válogatáskazetta után.
- És még így is milyen sokat kell még együtt gyalogolnunk a célig!

Videó: dalszöveges

Amikor először mondtad, hogy menjünk el piknikezni, azt hittem, csak viccelsz. Nyilvánvalóan azért gondoltam ezt, mert maga a szó, hogy piknik, szürreális volt az én világomban, abban a világban, amelyben javarészt pizzakrémes kenyéren meg pezsgőtablettás innivalón éltem, s volt olyan este, hogy tényleg úgy feküdtem le, hogy mindössze egy kiflit ettem vacsorára. Aztán egyre többször mondtad, s egyre gyakrabban fűzted hozzá, hogy akkor egy füst alatt kipróbálhatnám az autód anyósülését is, hogy elkezdtem hinni benne. Elkezdtem hinni benned. Egy nap aztán léptél egy nagyot, írtál egy levelet, amit rajzórán küldtél el nekem, Safi azonban nem adta tovább, sőt, válaszolt is a feltett kérdésre, hogy tehát jó-e ma a piknik, úgyhogy óra végén már csak annyit kérdeztél, hogy mikor indulunk. Fél órát adj, válaszoltam, s rohantam vissza a koleszba, átöltözni, felkészülni. A kollégium előtti parkban vártál, azonnal kiszúrtam az autód, Trabant, a tetején Slash, nagyon vagány volt, de te is nagyon vagány voltál, mindig az voltál. Irány a Domonyi-tavak, megérkeztünk, kiszálltunk, de a kis kosarat, mert tényleg volt nálad egy olyan, ki sem vettük, visszaszálltunk inkább a kocsiba, ahol elindult egy beszélgetés, apróságokról, aztán nem annyira apróságokról, s egyszerre már ott is voltál, a kezem alatt, s egyszerre már a szám alatt is, ez volt az első alkalom, de mintha a századik lett volna, nagyon összestimmeltünk elsőre is, kivéve a csókokat, azokban nem találunk egymásra, az elején legalábbis nem. Aztán sok idő eltelt, nagyon sok, ránksötétedett észrevétlenül, indulni kellett, nekem vissza, neked haza, elvittél a koleszig, a visszaúton alig beszéltünk, de egyszerre megfogtad a kezem, az többet jelentett akkor minden hülye mondatnál. A kapuban tettél ki, akkor szia, megyek, mondtam, szia, válaszoltad, a kis csomagot meg add oda a bentieknek, tetted hozzá, oda is adtam, Szubbocsev csak annyit kérdezett, hogy most akkor ez milyen piknik volt, hogy nem fogyott el semmi, én meg annyit mondtam, hogy szerintem pontosan tudod, hogy milyen.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

Azt nyilván nem mondhatom, hogy szerelem volt első látásra, hiszen három és fél évig jártunk úgy egy osztályba, hogy nem nagyon, nagyon nem történt semmi. Aztán amikor fakultációt kellett választani, mindketten az angol mellett kötöttünk ki. Szerettük a faktot, mivel kevesen voltunk, egész órán pörögtünk, nekünk, fiúknak aznap konkrétan a hetedik és a nyolcadik óránk volt ez a kettő, nulladikban tesi, harmadikban fizika, az angol fakt ezek után már kifejezetten levezetés volt. De a nagy levezetés még nem hozta volna el az egymásra találásunkat. Ahhoz kellett Szubbocsev, aki egy nap, gyakorlatilag a semmiből kitalálta, hogy mi milyen jól összeillünk, te meg én. S onnantól nem volt megállás. Üljetek egymás mellé, fogjátok meg egymás kezét, tanár úr, szerintem ők ketten nagyon jól el tudnák játszani ezt a szerelmespárt ebben a jelenetben, ilyenek mentek állandóan, Szubbocsev nem kegyelmezett. Akkor léptünk szintet, amikor Szub kitalálta, hogy menjünk együtt haza, mi hárman - vagyis hát kísérjünk el téged a buszmegállóig, mi meg majd ballagunk tovább a koleszba. Néhány hétig tartott csak ez a hármas séta, előbb csak az angol faktok után, aztán már más órákat követően is, s egy nap, ahogy azt Szub jó előre kitervelte, ő eltűnt mellőlünk. Kettesben sétáltunk tehát, beszélgettünk sokat, akkor találtad ki a Zolcsi nevet nekem, én meg legkésőbb akkor, a név kitalálásakor tudtam, hogy ez a séta egy nap, a nem is olyan távoli jövőben át fog alakulni valami mássá, valami sokkal jobbá.

Videó: dalszöveges

Aztán ettünk péksütiket, ittunk édes pezsgőt, néztünk videóklipeket, gyerekkori élményekről sztoriztunk, megbeszéltük, melyik a legszebb francia szó, és melyik a legcsúnyább angol, s egyszer csak abbahagytuk a beszélgetést. Aztán csak feküdtünk egymás mellett, szólt a laptopból mindenféle zene, Snow Patrol, Coldplay, a végén még Green Day is, szóval a gitár uralkodott erősen, és mi már nem beszélgettünk semmiről, pedig talán kellett volna, mondjuk azért, hogy elhelyezzük magunkban mindazt, ami van, volt vagy lesz, mondjuk azért, hogy tisztázzuk, hogy ez most egy szimpla elborulás vagy egy folyamat logikus része. De mégis hallgattunk, mert tudtuk mindketten, hogy nincsen egyetlen olyan kérdésünk sem, amelyre normális, egyszavas válasz adható, vagy amely után nem kellene először egy nagyot nyelni, s utána valahogy elsinkófálni a tetemrehívást. Úgyhogy csendben voltunk, nagyon nagy csendben, nem hallatszott be semmi a külvilágból, ez egy tökéletesen őszi, azaz halálosan álmosító nap, gondoltam magamban, s te mintha kitaláltad volna, mi jár a fejemben, azt mondtad: akkor most alszom egy kicsit. Mikor keltselek fel, kérdeztem halkan. Amikor szeptember véget ér, válaszoltad.

Videó: dalszöveges, koncertes

Akkor már hetek, sőt, lehet, hogy hónapok óta nem beszéltünk egymással, ami azért volt különösen abszurd, mert közel ültél hozzám, s igazából minden egyes órán fél szemmel téged figyeltelek, mert nagyon érdekelt, te hogyan éled meg ezt az egészet, hogy tehát előtte hetekig, sőt, lehet, hogy hónapokig nagyon jóban vagyunk, vibrál a levegő, de teljesen, most meg semmi, semmi. Az eltávolodásnak az okát egyikünk sem tudta már, amikor beteg voltam, mert a szokásos novemberi szétcsapás menetrendszerűen beköszöntött, akkor még levelet is írtál, hosszút, beszámolósat, de emellett érzelmeset is, én meg válaszoltam rá, hosszút, beszámolósat, érzelmeset, de aztán az érzelmes részt kisatíroztam, teljesen ki, de persze nem írtam új levelet, úgy küldtem el, hogy a levél fele egy nagy fekete folt volt, iszonyatosan királynak éreztem ezt. Amikor visszatérem a betegség után, akkor indult a szótlanság, az első hét még okés volt, már amennyire ez okés lehet, a második már zavarosabb, a harmadikon meg nem tudtam, mi az a mondat, amivel újra lehetne kezdeni, úgyhogy elengedtem az egészet. De a feszültség ott volt, mindig ott volt, s tudtam, tudtuk, hogy egyszer kirobban. A franciás diákok látogatásakor robbant, már amennyire az robbanás volt: ment az egyik szokásos buli, sok piával, sok zenével, nem vesztettem még teljesen talajt, csak közepesen, úgyhogy nem éreztem egyáltalán gázosnak, hogy amikor elindult a Lament, közös kedvencünk lassú dala, berángatsz a táncparkett közepére, s táncolni kezdesz velem. Táncoltam, visszafogottan, óvatosan eltartva téged magamtól, de te odahúztál, egészen közel húztál, így aztán pontosan éreztem, hogy finoman rázkódik a vállad, s ha lettek is volna kétségeim, eloszlottak azonnal, amikor megéreztem a vállamon a könnyeidet. Amikor aztán új dal indult, valami gyors, akkor szétváltunk, ennyi, kérdezted, aha, válaszoltam. Köszi a táncot, tettem hozzá, te meg egy szó nélkül elfordultál, és vissza sem nézve hazaindultál. Nem mentem utánad, inkább megkerestem a többieket, s nagyon bíztam abban, hogy tudnak még valami erőset adni, mert az kellett akkor, valami erős, nagyon erős.

Videó: dalszöveges, koncertes

- Szia, én vagyok, figyelj, lekéstem a buszt, nem tudok ma menni. Nem, nem, tényleg lekéstem, későn aludtam el, nem hallottam az óra csörgését. Hogy mikor indul a következő? Azt hiszem, csak délután. Úgyhogy akkor inkább nem is megyek ma, okés? Most miért húzod fel magad? Számold csak ki: indulok fél kettőkor, találkozunk háromkor, hétkor meg már haza is kell menned, azaz együtt vagyunk összesen négy órát, annak meg mi értelme? Jó, hát van értelme, tényleg, be tudunk ülni egy moziba, vagy elmehetünk enni valamit, de ennyi, négy óra, az nagyon kevés. Hogy még mindig több, mint a nulla? Jó, ez igaz, és tudom, hogy múlt héten is miattam nem találkoztunk, de akkor is, ez ma nem fog menni, na. Hogy ez már rég nem az idő kérdése? Most miért húzod fel magad? Én is örültem volna, ha találkozunk, de majd fogunk jövő héten. Figyelj, ne ordibálj velem, ehhez most semmi kedvem. Tudod, mit? Majd akkor hívj fel, ha megnyugodtál, jó? Vagy inkább akkor, ha majd tudsz valami értelmeset is mondani.
Másfél évig nem beszéltünk. Addig nem voltak értelmes mondatok.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

Szia, tudom, hogy furcsa, hogy így kereslek meg, nem személyesen, de azt hiszem, kezdésnek ez is megteszi - így kezdődött az a levél, amelyet az asztalomon találtam a nagyszünet után. Nem volt névtelen, ott volt a végén, hogy Anita, apró problémát csak az jelentett, hogy a sulinkba nem egy és nem kettő Anita járt. Azért sejtettem, hogy ki lehet a levélíró, az egyik zsűritagra tippeltem - volt négy-öt bés lány, mindig ott ültek a folyosói padon, s sutyorogtak, röhigcséltek, amikor elsétáltunk előttük, akkor nyilván rólunk beszéltek, ezt gondoltuk, s talán nem is tévedtünk, őket hívtuk zsűrinek. Ezen lányok közül volt az egyik Anita, magas, sötét hajú, sötét szemű, ő tetszett a legjobban a lányok közül, pedig ő volt a legszótlanabb, ezért is gondolhattam bátran, hogy ő a levélíró. Írásban azért mégis csak könnyebb. Írásban válaszoltam én is, csak azt nem tudtam, hogyan is jutassam el neki. Mert mi van, ha nem ő az? Akkor aztán felerősödik a sutyorgás, a röhigcsélés, nekem meg volt még vissza másfél évem a suliból, kegyetlen időszak lett volna. Úgyhogy nyomozni kezdtem. Körbekérdeztem az osztálytársakat, gyorsan kiderült, hogy ki volt a kézbesítő, de azt ő sem árulta el, hogy Anita melyik Anita. A levelet odaadtam neki, olyasmi volt benne, hogy örülök, hogy írtál, ismerjük meg egymást jobban, akár írjunk még, akár találkozhatnánk is, akár. Szívdobogva vártam a másnapot. De nem jött levél. Később sem jött. Soha többet. A folyosói Anita ugyanolyan volt, mint korábban, magas, sötét hajú, szótlan. Aztán a ballagásunkkor, amikor jártuk körbe az osztályokat, egyszerre a nyakamba borult egy lány, majd adott egy szál virágot. Soha előtte nem láttam. Soha utána nem láttam.

Videó: dalszöveges

Van egy nő. Szeret. Árnyék, így hívom. Követ, megyek akárhová. Nem baj, hogy követ, jól áll neki a követés. Ott áll mögöttem, amikor a pöttyös bögrébe engedem a vizet, amikor behúzom a függönyt, amikor kinyitom az ablakot, amikor fel-alá sétálok a nyikorgó parkettán, mesélek sztorikat, szerintem vicceseket, nem tudom, hogy szerinte is azok-e, mindig mosolyog ugyanis, ha nem mondok semmit, akkor is, nem baj, hogy mosolyog, jól áll neki a mosolygás. Árnyék vagy, mondom neki gyakorta. Szeretnék tényleg az árnyékod lenni, akkor ugyanis mindig együtt lennénk. Mindigmindig. És ilyenkor azt mondja, sz. Nem szusi, nem szalmiákszesz, teszi hozzá azonnal. És közben nevet. Nem baj. Jól áll neki.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

Csak odakanyarodok, mondtam a telefonban, de igazából mindketten tudtuk, hogy nem csak odakanyarodás lesz ez. Akkor meg pláne tudtam, amikor kijöttél a kapuhoz – mert az ünnepi ruhád volt rajtad, az, amelyikben annyira, de annyira jól néztél ki, hogy elakadt a szavam azonnal. A szóelakadás a belépés után, az ajtónál múlt volna el talán, de ott, az ajtónál, már el is vesztem, legközelebb húsz perc múlva vettem újra levegőt, öt szám ment le a youtube-on, az kábé húsz perc, innen tudom, meddig voltunk ott, a belépéstől maximum másfél méterre. Aztán beszélni is kezdtünk, fontos dolgokról, nem fontosakról, rólad, rólam, kettőnkről, s amikor lenyugodtunk egészen le, akkor zenét kezdtél keresni, gondolkodtál azon, mi lehetne most az igazi aláfestő, meg is találtad gyorsan, nem volt nehéz, sokszor beszéltünk már erről a dalról. Elindult a szám, a fejed lehajtottad, s álltál ott, mozdulatlanul, s annyira szép voltál, hogy át kellett öleljelek, s akkor úgy maradtunk, úgy, lement a dal, lement a következő, s mi még mindig csak ott álltunk, aztán elindult valami pörgős, szétrebbentünk, egészen a kanapéig rebbentünk, s a következő húsz perc megint kiesett, öt szám ment le a youtube-on, az kábé húsz perc, innen tudom, jó dalok meg rosszak vegyesen, de mindegy volt, mi megy, mert mi közben a kanapén jók voltunk, meg rosszak is, vegyesen, s annyira, de annyira figyeltünk egymásra, hogy igazából bármi szólhatott volna, akár még egy idióta reklám is, skip ad, ajánlotta fel biztosan a youtube, de mi nem láttuk, s nem is hallottunk akkor ott semmit, de semmit.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

- Szóval arra gondoltam, hogy amikor átmennék, akkor kora reggel lenne, és csöngetnék a kaputelefonon, te álmosan szólnál bele, ki az, mondanád, az osztályfőnököd vagyok, tudom, hogy ma sem mentél be kémiaórára, úgyhogy eljöttem ide, és a szüleiddel szeretnék beszélni, te meglepődnél, de csak egy pillanatra, mert ugyan egy másodpercig sem hinnéd el, hogy igaz, amit a kaputelefon elrecseg, de annyira hülyén hangzik, hogy hirtelen azt sem tudnád, ki beszél, aztán eszedbe jutna, hogy még az éjjel megbeszéltük, én ébresztelek majd, hoznék péksütit, meg Irish Cream teafiltert, meg talán egy üveg Becherovkát, meg valamelyik Cure-albumot, hogy aláfessen, amikor alá kell festeni, és te nyitnád a kaput, mennék fel a lépcsőn, köszönnék a szembejövő, munkába indulóknak, aztán már az ajtó előtt állnék, és kopognék hármat. Beengednél?
- Be. És ki soha többet.

Videó: dalszöveges, koncertes

– Hogy mit szeretnék? Szeretnék veled autózni kanyargós utakon, aztán este, sötétben, kiülni a tópartra, és csak lenni. Szeretnék sokat kávézni, melletted. Szeretnék közös mozizást, utána vacsizást, aztán sétát haza. Szeretném, ha a séta alatt kézenfogva mennénk az utcán, és ezt mindenki láthatná. Szeretnék elmenni veled jó messzire, amolyan nyaralásfélére, ahol senkit nem ismerünk, és ki sem bújunk az ágyból legalább egy hétig. Szeretnék neked finomakat főzni, mert szeretek főzni, de nem mindegy, kinek. Szeretnélek esténként addig simogatni, amíg el nem alszol. Szeretnék fárasztó, munkás nap után hozzád bújni este, egy forró teát vagy egy pohár finom bort kortyolgatva és beszélgetni, megnyugodni, hallgatni valami egyszerűt. Szeretnék nyugodtan aludni melletted, megszokottnak érezni, hogy ott vagy fizikailag és lelkileg is. Szeretnék sok közös emléket, fotót vagy bármi mást. Szeretnék gyakran kelni a telefonodra és szeretném, ha te is álmos hangon, de vidáman kelnél az én hívásomra. Szeretnék sok boldogságos meglepetést neked, és persze én is szeretnék kapni tőled sokat. Lesz ilyen?
– Igen. Nem tudom. Nem.

Videó: dalszöveges, koncertes

– Én nagyon szeretem az állatokat – mondtad, hátradőlve az ágyon. – Van annak valami egészen sajátos hangulata, hogy míg mások reggelente úszni vagy futni járnak, én elmegyek lovagolni. Hajnal van, a nap alig kelt fel, csend mindenüvé, ahogy közeledsz, már érzed az illatot, aztán felülsz a lóra, fészkelődsz kicsit, hogy kényelmes legyen, és végül elindulsz, elindultok. Csak egy óra, de az egész napot szebbé, jobbá teszi. Persze van utána izomláz, kidörzsöli a lábad, feltöri a feneked, a ló néha talán bele is harap a combodba, de amikor leszállsz, minden a helyén van. Néha nem is zuhanyozom le utána, úgy megyek be dolgozni, és élvezem, hogy kicsit furcsán nézik a munkatársak a kipirosodott arcomat, mást sejtenek, naná. Ha nem túl hajtós a nap, akkor még kora délután is érzem magamon a ló illatát, elég csak beleszagolnom a tenyerembe, és visszajön minden, újra lovagolok, nem törődök az idegesítően csengő telefonnal, a tapintatlan kollégákkal.
– De akkor miért lököd le most már harmadszor az ágyról az állandóan felugráló kutyát? Talán éppen ezt érzi ő is, ezt a szeretet, és barátkozni akar?
– Két okból. Egyrészt elég, ha én szeretem az állatokat, nekik nem kell engem viszontszeretni. Másrészt az ágyon mást szeretek.

Videó: dalszöveges, koncertes

Konyhaszagom van, ne bújj hozzám, mondtad, de tudtad te is, hogy nincs olyan konyhaszag, amely közénk tudna férkőzni, pontosan tudtad, mert már a bejáratnál átöleltél, lábujjhegyre állva, én meg, ahogy szoktam, mert akkor már szoktam, néztelek az előszobatükörben, téged, magamat, minket. A konyha csatatér volt, a nappali is, nem ér körbenézni, mondtad, nem is akartam, most tényleg csak egy ölelésre ugrottam fel, mondtam. S az hol marad, kérdezted. De hát, az előbb, az ajtónál, kezdtem válaszolni, te leintettél, az csak üdvözlés volt, nem igazi ölelés. Úgyhogy jött az igazi ölelés, aztán meg mindaz, ami ilyenkor szokott, de nem futottuk le a teljes kört, tényleg mennem kell, mondtam féltávnál, akkor, amikor konkrétan már belédremegtem. A bejáratig kísértél, mögöttem jöttél, nézted, ahogy veszem a kabátom, a cipőm, s amikor lenyomtam a kilincset, majd kinyitottam az ajtót, akkor fordítottál csak meg, s lökted be az ajtót mögöttem, s rántottál vissza magadhoz, egy szó nélkül, az ajtó nagyot csattant, a kulcs is veszettül csörgött, s az a csattanás, az a csörgés mindent elmondott helyettünk, jobbak voltak, mint azok a mondatok, hogy ne menj, hogy maradj, hogy nagyon kellesz, hogy szeretlek.

Videó: dalszöveges, koncertes

– Akkor járunk?
– Most elmondom milyen lenne, ha járnánk, csak, hogy biztos lehess… Egyetlen írásomat sem olvashatnád el, mert rólad szólnának, rólad, meg rólam. Esetleg látnál is néha, de csak néha, kevés időre és nagyon nem szeretnéd, ahogy beszélek, jobban tetszene, ahogy írok, de azért találkoznánk néha. Nem szeretnéd, hogy finnyás vagyok és velem nem lehet kirándulni, szigetelni csak bejárósan és hamar megunok dolgokat. Szeretnéd a testáplóm és hogy mindig más a parfümöm, én meg utálnálak, mert tanítani akarsz, és mert olyan dolgokat tudsz, amiket tudni akarok. Szeretném, hogy néha meglepsz és elviseled, hogy nem egyhelyben alszom, és nem tudnám már a neved, csak drága lennék, te viszont csak a nevemen hívnál, és én ezt is szeretném. Aztán hirtelen eltűnnék, mert meguntalak és soha nem találnál meg utána. Szóval nem járunk.

Videó: dalszöveges, koncertes

A rakpartra menjünk, mondtam, a szemed elkerekedett, s csak annyit kérdeztél, hogy miért pont oda. Mert szépen hullámzik a Duna, válaszoltam magabiztosan, holott egyszer sem láttam korábban, hogy valóban szépen hullámzik-e. Ugyan mentem át fölötte sokszor, de mindig autóval, busszal, vagy villamossal, soha eszembe nem jutott, hogy lenézzek. S most sem arra voltam kíváncsi, hogy milyen a víz, de azt meg nem mertem mondani, hogy azért menjünk oda, mert ott biztosan ketten leszünk, nem lesz mellettünk senki, s akkor sokkal bátrabban ölelhetlek, sokkal bátrabban szoríthatlak. Lesétáltunk hát, beszélgettünk mindenről, csupa semmiségről persze, nem tudtam figyelni egyáltalán, mert egyfolytában arra gondoltam, hogy mikor érünk már oda, mikor leszel az enyém csak és kizárólag. Megérkeztünk, leültünk, egymás mellé, de én azonnal felálltam, mögéd ültem, s átöleltelek, egészen át, szorítottalak, nagyon erősen. Nem szóltál semmit, nem szóltam semmit, egymásra figyeltünk csak, sokáig, nagyon sokáig. Amikor végül kicsit elengedtelek, akkor rám néztél, s csak annyit mondtál, hogy egészen biztos vagy abban, hogy rá sem néztem még a Dunára. Igazad volt, rá sem néztem, téged néztelek, folyhatott ott bármi, hullámozhatott bármi, szépen, csúnyán, akárhogyan, nekem csak te voltál, rajtad kívül nem volt világ.

Videó: dalszöveges, koncertes

És bort ittunk, tokajit, és sajtot ettünk, sokfélét, és nevettünk, megállás nélkül nevettünk, magunkon persze, az egykori magunkon, a bájos naivitásunkon, az egyszerűségünkön, azon, hogy mennyire féltünk szavaktól, mondatoktól. Elsőre is jó ötletnek tűnt régi levelek elolvasása, másodikra meg egyenesen zseniálisnak, mert annyira, de annyira régen volt már, amikor nem volt te és én, hanem csak mi, hogy a szavak, a mondatok már egyáltalán nem voltak félelmetesek. A girbe-gurbán, sűrűn teleírt levelek korlenyomatok is voltak, hiszen írtunk egymásnak mindenfélét, milyen filmet láttunk, milyen zenét hallgattunk, mik történtek az osztályainkban, hányasok lettek a dolgozatok, s így tovább. És persze benne volt az is, milyen fontosak voltunk egymásnak, igaz, tíz semleges mondatra jutott egy érzelmes, húszra egy szenvedélyes, de akkor is, emlékeztünk mindegyikre, azokat még olvasni sem kellett volna, fejből is előugrottak. Aztán a végére értünk a leveleknek, s csak ültünk ott, egymással szemben, aztán ledőltünk, egymás mellé, s amikor később elköszöntem, mert ránkhajnalodott, mondtál egy olyan mondatot, amit soha nem mondtál korábban, igaz, a leveleidben sokszor szerepelt, s én is mondtam egy olyan mondatot, amelyet soha nem mondtam korábban, de még a leveleinkben sem szerepelt. Hívsz majd, kérdezted már az ajtóban. Hívlak, válaszoltam. Az utcáról még felnéztem az ablakodra, ott álltál, intettél, s aztán nyolc évig nem találkoztunk.

Videó: dalszöveges, koncertes

Ültünk a szobában, tüntettük el a pizzát, és azon tanakodtunk, hányszor lehet ugyanazt a dalt meghallgatni anélkül, hogy ellenállhatatlan késztetést éreznénk arra, hogy egy fejszével verjük szét a cédélejátszót. Előbb tippelgettünk, aztán tapasztaltunk: választottunk egy szeretettet, és vártunk. Az első holtpont a hatodik lejátszás után jött el – akkor már valahogy nem tűnt olyan szimpatikusnak a halk gitáros felvezető, meg a ritmusváltás a dal vége előtt egy perccel. A kilencedik ismétlés után megpróbáltuk kitalálni, mi lehet az az elharapott mondat a közepén. A tizenkettedik hallgatáskor sztorikat illesztettünk a dal mellé, hátha attól ismét életre kel. Igen, ez volt az a szám, amit Szarajevóban, a szállodában hallgattunk először, meg ezt duruzsolta az autó, amikor éjszaka indultunk haza a munkahelyről, borzasztó későn, az utcák kihaltak voltak, mint a november közepi Miskolc. A tizennegyedik és a huszonkettedik lejátszás között mással töltöttük az időt. A huszonnegyedikre aludtunk el – és így végül azt is megértettük, mitől olyan jó ez a dal. Nagyon jól lehet rá aludni.

Videó: dalszöveges, koncertes

- De kaptam is tőled. Sokat. Miattad lettem egy kicsit bolondos, de úgy, hogy közben felnőttebb is lettem, és ebben nincs semmi ellentmondás. Tőled kaptam az otthoni táncot. A sok-sok dalszöveget. A verseket. Tőled kaptam, illetve veled éltem át a legjobb ébredéséket. A cigizéseket a teraszon. Az éjszakai autózásokat. A leghosszabb telefonbeszélgetéseket. A legviccesebb sms-eket. A user-nevemet. Tőled kaptam egy szénné égető, de mégis világítótoronyként álló kapcsolatot, amely úgy alakult át valami mássá, úgy él tovább, hogy közben nem tör le belőle semmi, nincs tabutéma, nincs kínos pillanat, nincs harag, nincs kimondatlan gondolat. Hogy lehet, hogy ez most itt véget ér, de mégis olyan, mint egy tetoválás a hátamon: nem látom minden nap, sőt, csak akkor, ha akarom, de tudom, hogy ott van, eltüntethetetlenül.
- Én csak egyet kaptam tőled: a The Cure-t. De abban mindez benne van.

Videó: dalszöveges, koncertes

Autósmoziba megyünk, csak ennyit mondtál, de már ez is elég volt, hogy lelkesedjek. Mert az autósmozi az olyan, hogy ülünk ketten a kocsiban, elindul a film, először még figyelünk, mert hát így illik, meg ha már beállítottuk a rádión a hangsávot, akkor azért ne legyen teljesen értelmetlen ez a művelet, úgy egészében, de aztán pár perc múlva már csak egymásra figyelünk, aztán egyszerre szűkös lesz a hely elől, úgyhogy hátramászunk, a sebváltót kikerülve, de előbb még az első üléseket előrehúzzuk a maximumig, s onnantól kezdve már csak egymásnak vagyunk. És nagyon vagyunk. Úgyhogy készültem, nagyon készültem rá, és éppen ezért volt teljes a döbbenetem, amikor megérkeztél, de nem egyedül, a hátsó ülésen már voltak ketten, barátaid, egy pár, bemutattál nekik, próbáltam mosolyogni, nem igazán ment. Odaautóztunk, megálltunk, beállítottuk a rádiót, a film elkezdődött, a Pusztító ment, Sylvester Stallone, Wesley Snipes, Sandra Bullock, én meg csak arra gondoltam, hogy ez most így nagyon nincs rendben. Érezted te is, hogy valami gáz van, rákérdeztél halkan, valamit motyogtam, aztán belemerültem a filmbe. Akciófilm volt, izgalom, menekülés, üldözés, minden, de nem tudtam figyelni rá, mert csak arra gondoltam, hogy mikor értettem én félre valamit. A film felénél aztán összeállt, már az elején félreértettem mindent, látni kellett volna a jeleket, hogy például már nem ragaszkodsz ahhoz, hogy veled menjek a buszmegállóig, hogy nem küldesz kis üzeneteket kémiaóra alatt, hogy közbejön valami mindig, amikor a délutánunk közös lehetne. Hogy a mi kapcsolatunk már lecsengett, sőt, elpusztult, ha már. Ez a hülye szójáték annyira tetszett, hogy felnevettem, értetlenül néztél rám, a vásznon éppen valami drámai jelenet ment, nem illett oda a nevetésem. A film vége felé megfogtad a kezem, elhúztam, menekültem volna már. Hazavittél aztán, vagyis a koleszba, kiszálltál velem, elmondod, mi a baj, kérdezted halkan. Semmi. Minden. Ennyit válaszoltam. Akkor majd beszéljük meg holnap, mondtad. Igazából szerintem nincs mit megbeszélni, válaszoltam. Tényleg nem volt. És nem is volt több közös holnapunk.

Videó: dalszöveges, koncertes

És már december harmincadikán megérkeztél, mert az időjárás-jelentés nagy havazást jósolt másnapra, ezért nem akartad megkockáztatni, hogy egy lehetetlen kisváros lehetetlen vasútállomásán ragadsz, ott ér az éjfél, a váróteremben, így aztán szilveszter előtti nap, késő délután befutottál, örültem, persze, de estére azért csak elmondtam, mi járt a fejemben már napok óta, hogy jobb lenne nekünk kettesben, itt, a meleg szobában, nem másik tizenöttel, egy hideg házban, a szomszéd utcában, nem mondtál semmit, csak felkeltél az ágyból, kimentél az erkélyre, nem zavart az akkor már szakadó hó, és ott álltál néhány percig, dideregve, aztán visszajöttél, és azt kérdezted, nem akarod, hogy találkozzam velük, de, csak, és itt elhallgattam, szégyellsz engem, kérdezted már könnyek között, dehogy, válaszoltam, őket szégyellem. És akkor hallgattunk, sokáig, majd azt mondtad: szemét vagy, tényleg, de jobban szeretlek, mint bármikor.

Videó: dalszöveges, koncertes

Na, akkor most nagyon gyorsan tegyél be valami zenét, mondtad, és leültél az ágy szélére. Túl voltunk már egy közös vonatozáson, annyira hideg volt a kocsiban, hogy látszott a leheletünk, de még így is tudtunk szivet törölni az ablakra, egy koccintáson a szülőkkel, akik nem szóltak semmit, de az arcukra volt írva, hogy mit gondolnak arról, hogy a tizenhat éves fiúk együtt szilveszterezik a tizenhét éves barátnőjével. Szóval tényleg szükség volt valami teljesen ellazítóra. Figyelj, mi lenne, ha nem csak hallgatnánk, hanem néznénk is – karácsonyra megkaptam a nagyon vártat (The Cure in Orange), megmutatom a kedvenc részeimet. Néhány napja kaptad, de már vannak kedvencek, kérdezted csodálkozva. Persze, hiszen azóta csak ezt nézem, mert nem is kell más, ezekben a dalokban minden benne van, válaszoltam olyan lelkesen, mint egy nyakkendőkötésre készülő őrsvezető. Amíg a legjobb dalokat kerestem, bőszen tekerve a videón, egyetlen szó nélkül ültél mellettem, csak néztél és hallgattál, majd miután végeztem, azt mondtad: azt hiszem, pont ezt szeretem benned a legjobban. Hogy ennyire lázba tud hozni valami, ami másoknak egészen lényegtelen. Ilyenkor azt gondolom: remélem, én is ennyire lázba hozlak majd egyszer. Te nem majd, hanem most hozol lázba, válaszoltam – mert egyetlen szó nélkül ültél itt mellettem, csak néztél és hallgattál, pedig tudtad, hogy véges az idő, amit kettesben töltünk, mindjárt éjfél, aztán hajnal, aztán reggel, és indul a vonat hazafelé. És mégsem szóltál. Ó, hát lesz még nekünk közös szilveszterünk, nem kell elkapkodni semmit, válaszolta nevetve. (Nem lett.)

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

Mélyről, nagyon mélyről jövök vissza, ami persze nem meglepő, kis túlzással húzóra ment le két deci vodka, aminek csak a fele lett volna az enyém, de Zsák az utolsó pillanatban kihátrált, kiönteni meg nem akartam, úgyhogy isten, isten, egyszer élünk. Azt nem tudom, hogyan kerültem vissza a szobába, az még megvan, hogy megy a tánc az ebédlőben, dance to the radio, üvöltöm az énekessel, a következő emlék már a hálónk, ahol pezsgésre ébredek, sokan vannak benn, lányok, fiúk vegyest. Egy nagy pohár víz az álmom, amint megvan, akkor nézek csak igazán körbe. Másfél méterre ülsz tőlem, tudom a neved, de sokkal többet nem, mégis, odainvitállak az ágyhoz, ne ülj már a kényelmetlen asztalon. Nem habozol sokat, odaülsz, egészen oda, simogatni kezdem a hátad, sokan vannak még, de aztán egyre kevesebben, az utolsókról már nem igazán veszünk tudomást. Safi előkapja a fényképezőjét, csinál róluk egy fotót, majd kifelé menet megkérdezi, hogy maradjon-e a villany, ne maradjon, mondom, nem is marad, csak te maradsz, sokáig, persze nem elég sokáig, mégse legyen elsőnk háttere a kollégiumi szoba, de azért annyira sokáig igen, hogy másnap ezt meg keljen beszélnünk, s egy nappal később megint, aztán megint, de akkor már másról is beszélünk, meg másra is figyelünk, s onnantól kezdve két évig csak egymásra figyelünk.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

Erről a koncertről szólt vagy tizenöt levelünk, erre készültünk azóta, hogy megjelent az első plakát a városban. Én tudtam, hogy megyek, nálad volt egy kis hezitálás, na, nem a te részedről, te jönni akartál, de édesanyád keresztbevert, féltette a lányát a tömegtől. Én nyugtattam, te nyugtattad, s végül az utolsó pillanatban meglett a rábólintás. Aztán amikor ott álltunk a sportcsarnok előtt, a szemerkélő esőben, s csak jöttek, jöttek az emberek, hirtelen már nem is volt olyan légből kapott a féltése. Amikor bejutottunk, azonnal előrementünk, ez már bejött egyszer, az első közös balatoni koncertünkön ugyanígy előrementünk, s ott, a tömegben találtunk végérvényesen egymásra. Csak azzal nem számoltunk, hogy a Balcsin a koncerten lehettek legfeljebb ezerötszázan, most meg itt van tizenötezer ember, s bár nem akar mindenki előremenni, azért az első sorok mégis heringérzést hoztak. Egymást nyugtattuk, öleltük, szorítottuk, de amikor elindult az első dal, s elindult a tömeg is, jobbra, balra, előre, hátra, akkor összeroppantál. Nem kezdtél el sírni, csak sápadtan hajtogattad, hogy menjünk ki, menjünk ki. Ki is mentünk azonnal, vagyis hát nem ki, csak hátra, ahol a békésen álldogálók voltak. Ott tört ki belőled a zokogás, én nyugtattalak, és azt kérdeztem, hogy megsérültél-e. Amikor végre alábbhagytak a könnyek, azt mondtad, hogy nem történt semmi, nem léptek rád, nem könyököltek beléd, csak azért zokogsz, mert tudod, hogy ez nekem mennyire fontos, s most te elrontottad az egészet. Elmosolyodtam, szerencsére a sötétben ezt nem láttad, majd magamhoz húzva téged csak annyit mondtam: nem a koncert a fontos, hanem az, hogy együtt vagyunk itt. S lehetne bármilyen koncert, sőt, koncert sem kell, semmi nem kell, csak te kellesz, hogy együtt vagyunk, hogy együtt legyünk. Megint zokogni kezdtél, nem értettem, hogy most mi van. Amikor végre alábbhagytak a könnyek, azt mondtad, hogy ennél szebbet még senki nem mondott neked. Végül kintről néztük a koncertet - amelyről már egyetlen dalt sem tudok felidézni.

Videó: dalszöveges, koncertes

Októberi éjszaka volt, de a legrosszabb fajta, hideg, szeles, a fák gesztenyékkel támadtak, már csak ez kellett volna, hogy a fejemre essen egy jó nagy, de egészen magasról, és akkor tényleg ez lenne a világ legrosszabb estéje, erre gondoltam, miközben a szakadást vizsgáltam a nadrágom térdénél a kollégiumi szobánkban. Nagyon nem volt mit vizsgálni rajta, végigszakadt, kész, mehet a kukába. A baj csak az volt, hogy a hét második napján jártunk, szerda, csütörtök, péntek még előttünk, meg kell oldani ezt a helyzetet. Egy nadrágom volt egész hétre, szakadtba meg nem mehetek suliba, fizikaórán például a nem megfelelő öltözködés azonnali feleletet jelentett, a tanár belépett, körbenézett, és már hívta is ki a kitűrt ingeseket, esélytelenek voltak persze, mínusz kettőről indultak, legjobb esetben is egy hármassal zárhattak csak. Végül Szub lett a megoldás, vagyis az ő másik nadrágja, ugyanakkorák voltunk, a tornasorban is egymás mellett álltunk. Elkértem, s miközben bányászta ki a szekrény aljából, azt kérdezte, hogy na, mi volt. És akkor majdnem bele is kezdtem, s talán el is mondtam volna, hogy mit csináltunk az autódban, aztán a templomkertben, aztán a kolesz előtti parkban, s amikor vissza akartam mászni, át a magas kőkerítésen, hogyan löktél neki a falnak, dühből meg szenvedélyből vegyesen, mert megint nem mondtam, hogy, sőt, igazából semmit sem mondtam, azt sem, hogy mi lesz holnap, s amikor a fogunk búcsúzóul összekoccant, akkor nyilallt belém egészen, hogy nem jó ez így, elszakadóban vagyunk már jó ideje, el is kaptam a fejem, a lendület vitt tovább, elcsúsztam, na, akkor szakadt el a nadrág. Te amúgy nem nevettél, és nem is segítettél felkelni, csak álltál ott szoborként, megérdemelted, ez volt az arcodra írva, s talán tényleg, meg, de ezt meg végképp nem mesélhettem el, úgyhogy nem válaszoltam, csak kiadtam valami lemondást jelző hangot. Jó, mondta Szub, mindegy is, csak majd mosd ki hétfőre. Legalább ez legyen tiszta, tette hozzá mindentudóan, vagy legalábbis sejtően.

Videó: dalszöveges, koncertes

Valójában most a Kyoto Songot kellene hallgatnunk, gondoltam magamban, hiszen azt képzeltem el már hetekkel korábban a mai napot lekísérő zenének, szólna végtelenítve, még akkor is, amikor nem csinálunk semmit, csak fekszünk egymás mellett, mindenen túl, mindenen túl, és ruhát csak azért vennénk, hogy ha betörnek a kommandósok, mégse legyen annyira idióta a helyzet, meg persze azért, mert levenni is jó, abból mégis csak tudjuk, hogy elkezdődik valami, újra és újra. Valami őrülten felesleges német dal szólt a zenetévéből, te a konyhában szendvicset csináltál, de olyan gondosan, mintha ezen múlna bármi is, mintha a félbevágott baguette-be bele lehetne pakolni a külvilágot, amit két szelet sajttal, salátával meg majonézzel megbolondítva néhány nagy harapással eltüntetünk, s akkor örökre így és itt maradunk mindketten, nincs másnap, nincs semmi, csak mi, meg a felesleges német dal. Behoztad aztán két tálcán a két szendvicset, leültünk az asztalhoz, nekiálltál enni, lassan, nyugodtan - én, ahogy szoktam, húsz másodperc alatt végeztem, aztán figyeltem, ahogy mosolyogsz még két falat közben is, és arra gondoltam, tényleg nem kellene soha elmenni innen.

Videó: dalszöveges, koncertes

Megőrjített a vörös hajad, pláne, hogy göndör is volt, vagyis hullámos, mindegy, csak azt éreztem, hogy egyszer, legalább egyszer ebbe bele kell túrnom, na, nem vadul, csak úgy finoman, mint a filmekben, arrébb tolva a kósza tincset a hajadból, hogy még inkább lássam az arcod. Pontosan így képzeltem el az első közös pár percünket, amikor nincs ott senki és semmi, valami csoda folytán eltűnik mindenki, csak ketten ülünk az osztályteremben, s hogy ne legyen olyan nagy a csend, beszélgetni kezdünk, egymás felé fordulva, a székeket közelebb húzva. Aztán az első tincs-elterelés után minden megy majd a maga útján, a fejemben legalábbis így történt, felnevettél, a fejed lehajtottad, ahogy mindig szoktad a nevetéskor, a tincsek előretörtek, én veled nevettem, de közben az arcom már az arcodnál volt, és akkor egymásra kezdtünk figyelni, márhogy szó szerint, hiszen az orrunk szinte összeért, és még mindig csak ketten voltunk az osztályteremben, nem zavarta meg senki az első csókunkat, amelyet aztán még sok száz követett, nyilván, de igazából ezt nem képzeltem már el, elég volt az elsőt, onnantól meg megy minden, ahogy mennie kell. Aztán eljött a november, már három hónapja osztálytársak voltunk, becsapott az influenza, az osztálylétszám megfeleződött, sokan hiányoztak, akik meg maradtak, azok mind kimentek a nagyszünetben a teremből, s hirtelen tényleg csak ketten voltunk, te valamilyen tankönyvbe merültél, én a walkmanbe, felnéztem, s láttam, hogy itt az alkalom, felálltam, odamentem, s amikor melléd értem, akkor ugrott be, hogy az első mondatot soha nem álmodtam meg, nem volt első mondatom, úgyhogy csak álltam ott, másodpercről másodpercre nőtt a zavarom, s végül csak annyit mondtam, hogy ha gondolod, odaadom a walkmant, zene mellett jobb a tanulás. Te felnéztél, s a szemedből egyértelműen kiolvastam, hogy neked én semmit, de semmit nem jelentek, te nem álmodoztál soha, de soha erről a helyzetről, vagyis talán igen, de mással, valaki egészen mással, kis hallgatás után udvariasan csak annyit mondtál, hogy köszi, nem kell a walkman, én meg leforrázva mentem vissza a helyemre, mert összeállt, hogy én sem kellek, nem is kellettem soha, s hogy három hónap gondolkodása lett hirtelen teljesen felesleges.

Videó: dalszöveges, koncertes

Na, hova menjünk, kérdezted olyan vidáman, mintha nem is ez lenne az egyik utolsó, még középiskolás délutánunk, mintha nem toporogva türelmetlenül a küszöbön a nyár, ami már nyilvánvalóan a lecsengésről fog szólni, mert jön utána a szeptember, s abban bízni, hogy az is a miénk, a kettőnké lesz, miközben az ország két távoli városában tanulunk tovább, az pont olyan lenne, mintha abban hinnénk, hogy van Télapó, húsvéti nyuszi, ilyesmi. Sétáljunk csak, mondtam végül, vagy inkább mutass egy olyan helyet, ahol még soha nem voltam. Felcsillant a szemed, ismeretlen utcákon vezettél át, egyre gyorsabban, először azt gondoltam, valami szép kilátásos helyre viszel, lenézünk majd a mi közös városunkra, idézünk emlékeket, emlékszel, amikor, persze, mindenre emlékszem, sajnos, mindenre. De a völgybe mentünk le, a vasútállomás felé, majd azon is túl, s ott is voltunk, a focipályán, amelyen már régen nem játszott senki, a csapat néhány éve kiesett, a pénz elfogyott, csak vegetálás van, néha nevezés valamelyik bajnokságba, megye sok, elindulás, pár forduló után visszalépés, nem tudtak eljönni a srácok, dolgoznak, mindegy, minden az. A kezdőkörig vezettél, oda feküdtünk le, néztük a felhőket, nem beszéltünk, mi is kiestünk, tudtuk jól, csak kimondani nem akartuk. Aztán azt mondtad, hogy az a felhő, ott fenn, lejöhetne és elvihetne innen minket. Hova, kérdeztem. Mindegy, csak innen el, távol legyünk ettől a vegetálástól, ettől a reménytelentől, ettől a velejéig kisvárosi kisvárostól. De hát távol leszünk, mondtam aztán, te keletre távolodsz, én meg nyugatra, hétvégente jövünk csak vissza, de az meg pont jó lesz, nem a hely lesz a lényeg, hanem hogy találkozunk, együtt leszünk. Igen. Együtt. Hétvégente. Ezt a három szót mondtad csak, egészen halkan, mégis akkorát szóltak, mint egy tizenötről elengedett izmos lövés, ami a kapufán csattan. Szerintem nem fog jönni a felhő, úgyhogy menjünk, mondtad végül. Kegyetlen három hónap várt ránk.

Videó: dalszöveges, koncertes

Megjött az ügyfeled, mondta a beengedőd a kopogás után, fennakadtam a kifejezésen, mert hát sok mindent lehet rólad mondani, de hogy az „ügyfelem” lennél, azt biztosan nem, de aztán már rajtad akadtam fenn, mert amint bejöttél, az egész szoba kivirult, nem gondoltam volna, hogy erre neked elég egy másodperc, vagyis hát igen, gondoltam, hiszen pont olyan szép, pont olyan kedves voltál, mint régen, és még ennél is fontosabb, már ha lehet a fentieknél valami fontosabb, hogy pont olyan természetes is, mint annak előtte. Így, teljesen természetesen ültél le, teljesen természetesen közel hozzám, teljesen természetesen kezdtünk beszélgetni, apróságokról, színesekről, és annyira feldobódtam ettől, hogy észre sem vettem, hogy teljesen természetesen váltok át személyes témákra, amelyek talán szintén apróságok, színesek, de nekem fontosak, és te ugyanolyan csillogó szemmel, érdeklődéssel, odaadással hallgattál. Néha persze beléd feledkeztem, a szépségedbe, lazaságodba, a könnyedségedbe, meg főleg a szemedbe, ami ugyan nem fekete, de mégis, azonnal a Placebo Black Eyed című dala jutott eszembe, amikor belenéztem. Mondjuk pont borúlátás nem volt benne, a rosszkedvet, elborulást, keménységet akkor nem láttam, később is csak nagyon ritkán, te ezeket hátizsákba tetted, és tényleg a hátadon hordtad, nem úgy mint a mai fiatalok, akik előreveszik az övtáskát, szó szerint is, meg nem szó szerint is, és állandóan rángatnak ki onnan minden keménységet, neked ez hátul van, de amikor mégis kirántod, akkor penge lesz a szád, lángoló kard a szemed, de még az is jól áll, mert neked minden jól áll, a nevetés főleg, az éneklés főleg, de a komolyság is, a pengeszáj is, mert azok is olyan hozzáadók, amelyek csak még tovább árnyalnak téged, de olyanná, hogy ha csak úgy odamennék, és megsimogatnám a hajad, az arcod, egy kis csókot lehelnék rá, akkor biztosan átragad rám is valamennyi abból a sokból, abból a sok jóból, ami benned van, ami benned rejlik.

 Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

És találkoztunk, bemutattak minket egymásnak, majd elsodródtunk, messze, messze, de összevillantunk még néhányszor, s amikor villantunk, akkor mosolyogtunk is. Másnap ismerősnek jelöltél, én azonnal visszaigazoltalak, te dobtál egy like-ot egy régi profilképemre, én dobtam egyet egy te régidre, másnap dobtál egyet egy még régebbimre, én dobtam egyet egy még régebbidre. Aztán követni szerettelek volna, te engedted, majd te szerettél volna követni, engedtem. Aztán kedvelted egy régi, többéves képemet, én kedveltem egy többéves képedet. Aztán hatóránként kedvelted egy régi képemet, olyat, amin csak én vagyok, én hatóránként kedveltem egy régi képedet, olyat, amin csak te vagy. Aztán nem kedveltél, én meg vártam, vártam, vártam, s végül megkérdeztem, chatben, hogy az tényleg tetoválás-e, te azonnal válaszoltál - s tudtam, azonnal tudtam, azonnal éreztem, hogy indul, most, rögtön, teljes erőből az, amiről azt hittem, már csak bujdokol valahol, s hogy kellesz, most, rögtön, teljes erőből.

Videó: dalszöveges

És az összeállt neked, hogy tizenkét napja még, itt tartottam, de befejezni már nem tudtam a mondatot, mert nekem estél, szó szerint szinte, eltemettél, magad alá gyűrtél, levegőt nem kaptam, annyira, s amikor úgy tíz perc múlva elengedtél, akkor már el is feledtem, hogy mit akartam mondani. Aztán azért beszélgettünk is kicsit, közös ismerősökről, gyerekkori emlékekről, betegségekről, rokonokról, iskolákról, mindenféléről, s megint éppen egy mondat közepén voltam, amikor hirtelen megmutattál egy képet a telefonodban, én meg ettől el is vesztem, a következő fél óra ebben az elveszésben telt el, s ott, az elveszésben szorítottál úgy, meg nyomtam a fejem a válladdal az ajtóba, hogy komolyan azt hittem, eltörik az állam, s úgy kiáltottál fel, hogy komolyan azt hittem, beszakad a fülem, aztán amikor elengedtél s elengedtelek, akkor eszembe jutott az első mondat, úgyhogy befejeztem, s bár kapott mostanra egy vajszínű árnyalatot, azért még mindig fontos volt, szóval hogy az összeállt neked, hogy tizenkét napja még azt sem tudtam, hogy a világon vagy, s hogy az a tizenkét nappal ezelőtti világ sokkal, de sokkal unalmasabb volt?

Videó: dalszöveges, koncertes

Közepesen bunkó módon, és persze nagy titokban arra gondoltam: mennyivel egyszerűbb lenne, ha buta lennél. Vagy sznob. Vagy sértődős. Vagy unalmas válaszokat adnál a kérdéseimre. Vagy nem lenne humorérzéked. Vagy valami egészen vállalhatatlan zenekarért rajonganál. Vagy úgy kacagnál, hogy az egy megtermett ló nyerítésére emlékeztetne. Vagy nem bírnám elviselni a parfümödet. És tényleg bízhattam ebben, mert korábbi, percnyi találkozásaink alatt csak azt szűrtem le, hogy állat jól nézel ki - de egyszer sem szólaltál meg, így nem tudtam semmit a butaságodról, a sznobságodról, a sértődéseidről, a válaszaidról, a humorérzékedről, a rajongásodról, és egyszer sem kacagtál, és soha nem voltál olyan közel, hogy érezzem a parfümödet. Aztán egyszer beszéltünk, meg nem csak beszéltünk, és minden összeállt: hogy nem vagy buta, nem vagy sznob, nem vagy sértődős, a válaszaid nem unalmasak, hanem éppen hogy meglepőek, van humorérzéked, abszolút vállalható zenéket szeretsz, a kacagásod olyan, hogy attól mindenki kacag, a parfümöd meg olyan, hogy utána megkeresem a fejed helyét az ágyon, hogy még egyszer érezzem, és sokáig ne feledjem. Szóval hogy jó vagy. Nagyon jó vagy. És attól a pillanattól kezdve már csak arra gondoltam, hogy vajon én is jó vagyok-e.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

Balra nézz fel, írtad, én felnéztem, s ott voltál, abban a pulcsiban, amit annyira szerettem, engem néztél, s olyan voltál, mint egy hercegkisasszony, aki a lovagra vár, mint egy mesében, pontosan úgy. Az viszont már nem volt meseszerű, ami aztán történt. Mert rohantam hozzád, a lépcsőházban találkoztunk, én már ott fogni, szorítani akartalak, de te kézen fogtál, felhúztál az emeletre, be egy kis szobába, az ajtót becsuktuk, s akkor tényleg megszűnt minden, mert szorítottalak, szorítottál, öleltelek, öleltél, úgy, mintha egy éve legalább nem találkoztunk volna, holott alig telt el egy hét, igaz, az olyan hét volt, hogy az ellenségeimnek se. Aztán amikor szétrebbentünk, én csak annyit mondtam, hogy belédhalok, te meg még ennyit sem, de ahogy a levegőt vetted, az világosan mutatta, hogy te meg belém. Nélküled semmit sem tudok csinálni, mondtad aztán, nem megy semmi, mert mindig rád gondolok, és arra, hogy mikor találkozunk már. Akkor tényleg, tudod, van az az sz betűs szó, kérdeztem. Melyik, kérdeztél vissza mosolyogva. Hát a szalvéta, vágtam rá. Ja, hogy az. na, az nagyon van. Nagyon sok a szalvéta.

Videó: dalszöveges, koncertes

Figyelj, én nem vagyok ám olyan. (Figyelj, senki sem olyan.) Úgy értem, hogy én nem szoktam ilyet csinálni. (Ilyet senki sem szokott csinálni.) És nem tudom, most mit gondolsz rólam. (Eddig se tudtad, mit gondolok rólad.) De nem akarom, hogy ilyen kis fruskának tarts. (A világon még senkit sem tartottam fruskának.) Vagy hogy most velem sztorizgass másoknak. (Soha nem sztorizgatok senkinek.) Szóval én nem tudom, mi ez, de jó nagyon. (Elrévedezni némely szavadon.) Hogy idáig jutottunk, a viccelődésből, az emailekből, az sms-ekből, a szerepjátékból ez lett. (Pedig az már valójában nem volt játék.) És most várom a nevedet a feladónál, nézem a telefonom, hátha jön egy üzenet, és minden reggel van egy pillanat, amikor annyira eszembe jutsz, hogy megállok a tükör előtt, és arra gondolok, ebben a ruhában tetszenék-e neked, és lehet, hogy azt hiszed, ez apróság, de nekem ez nagyon sokat számít. (Nem, valójában mindez, minden számít.)

Videó: dalszöveges, koncertes

A parkban vagyok, ott várlak, írtad, de ezt már akkor olvastam, amikor beléptem oda, abba a parkba, ahol voltam előtte már sokszor, olyan kis aranyos, mondtam mindig, ha kérdezték, hogy tetszik, s amely parkról soha nem gondoltam volna, hogy valamikor engem fog itt várni valaki. Egy padon ültél, valaki éppen hozzád lépett, beszélgetni, s talán beszéltél is volna vele udvariasan egy kicsit, ha nem láttál volna meg engem, belépve, az üzeneted éppen olvasva. Udvariasan elköszöntél az odalépőtől, hozzám léptél, vezess, mondtam, vezetlek, mondtad, s a következő két óra olyan volt, mint egy álom, sok sétával, sok bújkálással, rejtőzködéssel a kíváncsi szemek elől, sok öleléssel, tépéssel, hajba kapaszkodással, nyakharapással, meg mindennel, ami miatt két órával később, tőled elköszönve csak arra tudtam gondolni, hogy jövök, rohanok ide holnap is, s mindegy, hogy ez a parknak már soha nem lesz többet az a jelzője, hogy aranyos.

Videó: dalszöveges, koncertes

Halló, szia, hát máris megérkeztél? Helló, igen, kicsit előbb ért be a vonat. Te hol vagy? A villamoson, feléd tartok éppen, azt hittem, még van negyed órám. Oké, átmegyek akkor a megállóba. Á, inkább ülj be valahová, még legalább tíz perc, míg odaérek, ne fagyoskodj. Nem fázom egyáltalán. Jó, de akkor is beülhetnél, ehetnénk valamit. Miért, te éhes vagy? Nem, nem vagyok, csak, gondoltam, beszélgethetnénk még kicsit. Fogunk beszélgetni is, csak szerintem előbb menjünk fel a lakásba. Oké, de akkor legalább egy ábécébe ugorjunk be, vegyünk enni- meg innivalót. Nem kell beugrani sehova, majd rendelünk pizzát, ha már ott vagyunk, negyven perc, míg kihozzák, az úgy pont jó lesz. Pont jó. Ez jó. Hol is vagy most? Még négy megálló. Figyelj, szállj akkor le, éppen itt a feléd menő, felugrottam rá, az első kocsiban vagyok, majd integetek, szállj erre vissza. Így gyorsabban ott leszünk. Jó lesz így? Igen, nagyon jó lesz. Majd meglátod, milyen jó.

Videó: dalszöveges, koncertes

Menjünk moziba, mondtad, s alapban nem is lett volna ezzel semmi gond, de akkor és ott nagyon furcsán csapódott be közénk ez a mondat. Hat perccel korábban még veszekedtünk, kettővel korábban meg sírtál. A sírás sok mindent előlegezhetett volna, de mozizást pont nem. Mivel azonban a veszekedés a szokásos vádaskodós mederben ment, azaz a mondataid visszatérők voltak, a válaszaim hasonlóképpen, így végül is az, hogy kimozduljunk, elmozduljunk, nem is volt teljesen elképzelhetetlen, arra gondoltunk talán mindketten, hogy most már mindegy, úgysem fog történni semmi, legalább a mozi történjen. Egy magyar filmet játszottak, én már láttam is ráadásul, téged viszont régóta érdekelt, úgyhogy két jegyet kértünk, hátra, középre, mondtam a lánynak a pénztár mögött, de te közbevágtál, legyen inkább páholy, mondtad neki, ő pedig kérdezés nélkül javított, s adott kettőt. Én sem kérdeztem semmit, akkor sem, és később sem, a páholyban, ahol hang nélkül újrajátszottunk mindent, fejben veszekedtünk, csendben sírtál, majd kibékültünk, s a film második felében már csak egymásra figyeltünk. Majd elmeséled, mi lett a vége, kérdezted, amikor felkapcsolták a villanyokat, elmesélem, persze, válaszoltam.

Videó: dalszöveges, koncertes

Bezártam az ajtót, hogy ne jöjjön be senki és ne menjen ki senki senki, na, nem mintha bármelyikre lett volna komoly esély, ketten voltunk az egész épületben, be ezért senki, ki meg csak te mehettél volna, de hát te akartad ezt a találkozót, nyilván akkor nem fogsz megszökni azonnal. Belekezdtél aztán, nem volt hosszú a monológod, s nagyjából azt is mondtad, amit sejtettem, a szomorú és a fáj szó talán többször hangzott el, mint az én fejemben előtte, de ahhoz pont elégszer így is, hogy a végén csak szótlanul üljek, a szemöldököm dörzsölve, simogatva, mintha így ki lehetne dörzsölni, simogatni onnan minden rosszkedvet. Szótlan voltál te is, sokáig, a csendet én törtem meg végül, s összegeztem, magamnak is, neked is. Hogy ebből az egészből szerintem egy kiút van, konkrétan az, hogy nem találkozunk többet. Elkerekedett a szemed, majd nevetni kezdtél, ami engem teljesen ledöbbentett, azt hittem, szomorú leszel, meg fájni fog ez neked, de te csak nevettél, majd beszélni kezdtél. Hogy nem vagyok normális. Hogy szó sincs erről. Hogy fogalmad sincs, mi a kiút, de ennél, az általam vázoltnál mindegyik jobb. Hogy te egyáltalán nem akarsz véget vetni ennek. S hogy egyébként is, ha ez lenne a célod, akkor nem mondtad volna azt, hogy bő két órád van, aztán kell csak menned, akkor tíz perc alatt végeztünk volna. Megint felnevettél ekkor, tíz perc alatt cakunpakk szakítottunk volna, mondtad még egyszer. Előtte is szerettelek, de akkor még jobban, s onnantól még jobban.

Videó: dalszöveges, koncertes

A mi szerelmünk vasárnap este kezdődött. Minden vasárnap este. Még nem volt mobiltelefon, sőt, vonalas sem nagyon, így amikor pénteken elbúcsúztunk a vasútállomáson, kicsit szakítottunk is. A hétvége a családé volt, pénteki éjszakázással a tévé előtt, másnap délelőtti kötelező kosarazással, aztán esti fél órával a fürdőkádban, vasárnapi ebéddel, húsleves, rántott hús, rizibizi. Vasárnap este a kolesz bejáratánál találkoztunk, együtt ültünk le a parkban, mindig volt egy szabad pad, pedig tavasz volt már, érettségire kellett volna készülni, ott is volt a törikönyv a kézben, majd lapozgatjuk, hazudtuk magunknak is, mert hiszen persze, hogy egymást lapozgattuk, lassan sötétedett, de nem bántuk, köszöntünk minden érkezőnek, néha ittunk is valami otthonról hozottat, de nem sokat, mert a felügyelőtanár azért éber volt, de nem is kellett semmi részegítő, hiszen boldogok voltunk, nagyon is. Csak a jövőnkről nem beszéltünk soha. Talán, mert valójában az is olyan volt (és attól féltünk, olyan lesz), mint a vasárnap, a találkozásunk előtt. Csendes és szürke.

Videó: dalszöveges, koncertes

Valamit be kell vallanom, mondtam kellően komoly hangon, hogy egy kicsit megijedj, és tényleg azt gondold, most egy komoly mondat jön. Szóval az van, hogy kapcsolatunk már eljutott abba a fázisba, hogy elmondjam: akkor szeretlek a legjobban, amikor résnyire kinyitod a kocsiajtót, és lendületesen kiköpöd a rágód. Nagyot, nagyon nagyot nevettél ezen, aztán magadhoz húztál, és el sem engedtél néhány percig. Aztán csak kikívánkozott belőled a kérdés: hogy ez most komoly, vagy viccelek. Komoly, mondtam, teljesen komoly. S el is mondom miért: mert abban a mozdulatban egyrészt benne van, hogy hát nyilván nem véletlenül köpöd ki, nem akarod, hogy zavarjon téged, zavarjon engem, semmiben se zavarjon egyáltalán. Másrészt meg benne van, hogy már itt tartunk, nem kell titokban papírzsepibe rejteni, várni, míg nem nézek oda, hanem nyíltan, vállalva mindent, kiköpni. Hogy bízol benne, hogy vállalod magad előttem. Hallgattál egy sort, talán emésztetted, talán elhelyezted az elhangzottakat, majd annyit mondtál csak, miközben magadra húztál: veled mindent vállalok.

Videó: dalszöveges, koncertes

És majd azért írsz, kérdezted a nyitott buszajtó előtt. A keresztneved, Anne-Marie, úgy hangzott, mint egy fáradt vízesés, a vezetékneved az első nap bonyolult éjszakáján többször is próbáltad nekem megtanítani, de egyszerűen képtelen voltam megjegyezni, annyira nem-magyar volt a hangzása. Édesapám örmény, mondtad magyarázatul, szinte bocsánatkérően. A beálló kínos csöndet feloldandó azt suttogtam, hogy magyarul az „örmény” és az „örvény” szó nagyon hasonlít egymásra. És ez miért mondtad el, kérdezted kis hallgatás után. Hát, mert te is olyan vagy, mint az örvény: el tudok veszni a gyönyörű fekete hajadban és a sötétbarna szemedben, válaszoltam, és abban a pillanatban, ahogy kimondtam, éreztem, ez valami eszméletlenül idétlenül hangozna magyarul. Ám a francia nyelv szabadságot adott – hajnalban, a sokadik pohár abszint után már Cure-dalokat dúdoltam neked, olyan vagy, mint a mennyország, búcsúztam végül rekedten. És majd írsz, kérdezted az utolsó napon, a nyitott buszajtó előtt. A sofőr közepesen diszkréten köhintett egyet, a buszon az teljes osztályod, a járdán az enyém várta a választ, vagy legalábbis én úgy éreztem, mindenki csak azt az egy mondatot akarja hallani. Persze, hogy írok, válaszoltam, s átöleltelek. Persze, hogy nem írtam.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

A mi szerelmünk péntek délutántól vasárnap estig tartott. Még nem volt mobiltelefon, sőt, vonalas sem nagyon, így aztán hétfőtől csütörtökig jöttek és mentek a borítékok, a szobatársak persze irigykedtek, nekik csak a szülők írtak, s küldtek néha a levélpapírba rejtve egy-egy százast, vegyél magadnak valami szépet. Pénteken, negyed háromkor a szokott helyen várlak, zárult minden leveled, majd következett egy szó, amit egyszer sem mondtunk ki egymásnak szemtől szembe. Mindig egy kicsit előbb érkeztem, csak hogy láthassam, ahogy lépkedsz lefelé a lépcsőn, s ugyan a Felszabon mindig sokan voltak, már a cipődből megismertelek – ha mégsem, akkor három másodperc múlva mosolyodhattam el, majd’ egy fejjel magasabb voltáé mindenkinél, nem lehetett nem kiszúrni téged a sok magába roskadt nyugdíjas, meg könyvvel zaklató Krisnás között. Szia, mondtad, és hirtelen átöleltél, akkor ma hova megyünk, kérdezted. Mindegy, válaszoltam, mert tényleg az volt, jöhetett a Párisi udvar, a Jégbüfé, a City Grill, a Duna-korzó, a Filmmúzeum, a Horizont valamelyik páholya, csak az számított, hogy együtt vagyunk. Vasárnap este aztán kikísértél a buszhoz, szia, mondtad, és hirtelen átöleltéd, akkor majd írj, tetted hozzá, a folytatást elharapta. Van még valami, kérdeztem. Semmi, semmi, inkább majd levélben, válaszoltad.

Videó: dalszöveges, koncertes

A legjobb az volt, amikor nevettél, mert olyankor ilyen kis gödröcskék jelentek meg az arcodon. Még soha nem láttam ilyet, el is varázsolt kellőképpen, de annyira, hogy egyszer erről álmodtam, az volt az álomban, hogy folyamatosan nevettél, s ezért rögzültek a gödrök, ami persze lehetett volna félelmetes is, de nekem nagyon tetszett, nagyon, nagyon. Úgyhogy egyre jobban dobogtattad a szívem, pláne, hogy sok közös óránk volt, közös feladatokkal, szerepjátékokkal, azokban is jó voltál, igazából mindenben jó voltál. Úgyhogy simán elképzeltem, hogy mi ketten egyszer egymásra találunk, s erre meg is volt az esély, kellett hozzá egy osztálykirándulás, amelyen végre úgy tudtunk beszélgetni, hogy nem figyelt feszélyezően a csengő, amely év közben kegyetlenül megszakított minden elmélyülést. Az osztálykiránduláson tehát azonnal kerestem a társaságod, sétáltunk, buszoztunk, vonatoztunk egy csomót együtt, és én azt éreztem, hogy el is indult valami, bár az első estéből bár következtethettem volna arra, hogy semmi az a valami, merthogy amikor beköszöntött az éjjel, s találkoztunk a sötétben, te nagyon szomorú voltál, nem értettem, miért, kérdezgettelek, vállvonogattál. Nem állt össze, hogy a szomorúságodat egy srác okozta, aki nem én voltam, s aki akkor éppen egy másik lánnyal keveredett valamibe. Aztán az osztálykirándulás harmadik napján végre kettesben sétálhattunk vagy egy fél órát, s akkor ott, a nagy fák árnyékában csak kibökted, hogy igen, az van, amit sejtettem, de amit teljes erőből próbáltam eltemetni, hogy tehát neked az a másik srác tetszik, de nagyon, nagyon, s igen, azért vagy szomorú, mert ő egy másik lánnyal keveredett valamibe. Nagyon megértő voltam, hallgattalak, biztattalak, s mielőtt még mások is csatlakoztak hozzánk, egyszer csak felém fordultál, s azt mondtad, hogy köszönöm szépen, nagyon jó barát vagy. Ez a mondat máskor, mással nagyon jól esett volna, akkor azonban olyan volt, mint egy pofoncsapás, de az izmosabb fajtából. Szerettelek még, persze, de onnantól kezdve teljes erőből próbáltam eltemetni ezt, sikerült is, egy fél év múlva már egymáshoz sem szóltunk.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

A legszebb évszak a szeptember. Igaz, néhányan hónapnak próbálják beállítani, de elég csak egyszer kicsit jobban kinézni az ablakon, mondjuk a hónap közepén, és máris értjük, hogy azért ez most egészen más, mint volt az augusztus, a nehéz leveleivel, és lesz az október, a vég nélküli esőkkel, a szeptemberben benne van ugyanis a szívdobogtató várakozás, a délelőtt közepén ránk törő kellemes fáradtság, amit a sokadik kávéval teszünk zárójelbe, kicsit fázva az árnyékba tett széken, a szinte szótlan utazás, a mosolygós megérkezés, a belefeledkező üldögélés a kemény padon, a gyorsan fejbe szálló vörösbor, és persze te, a gyönyörű, zöld, kék és szürke szemű lány, te, aki szemrebbenés nélkül veszed el a napszemüvegem, és tolod fel a hajadba, miközben mosolyogva mondod, hogy nem vagyunk már gyerekek, ne izguljunk, ha a sors (végzet, Isten, mindegy) így akarta, akkor így is lesz, és mi tényleg nem gondolunk semmire, csak kicsit elfordulunk, hogy a nap az arcunkat is érje, merengünk menthetetlenül, idézünk régi nyarakat, beszélünk másról, filmekről, képekről, csak jelenségekről, semmit a lényegről, mert az úgyis elmondhatatlan, nekünk biztosan. Másoknak meg más van benne. De ott van. Csak egyszer nézzünk ki kicsit jobban az ablakon.

Videó: dalszöveges, koncertes

Álltunk az erkélyen, mindenen túl, mindenen túl, hajnal van már egészen, mondtam végül, de hát még csak fél három, válaszoltad, igaz, télen nincs igazi hajnal, szóval rendben, legyen hajnal, ha így akarod, hagytad rám, na, most akkor mi van, vagy mi lesz, kérdeztem aztán, nem lehetne, hogy legalább addig ne szólaljunk meg, amíg ezt elszívjuk, suttogtad válaszul. Hallgattunk. Az van, mondtad végül, miközben az erkélyről pöckölted le a csikket, hogy tudom, mi nagyon jók lennénk együtt: te is Tomnak szurkolsz, kiveszed a mindent vivő Ferrarit az autós kártyából, jobban szeretsz főzni, mint enni, nem bánod, ha lekésed azt utolsó villamost, imádod az éjszakai vezetést, az állig betakaródzást, a közös ébredést, szóval mindent, amit én is. De az baj, hogy ennyire ismerlek. Meg tudnál még lepni egy év múlva? Szórakoztató lennél jövő ilyenkor is? Hallgattunk. Akkor maradjunk annyiban, mondtad végül, mint amennyiben ez a dal: elkezdtél valamit, amit nem hittem volna. És csak hallgassunk.

Fél tizenegy, az állomáson várlak, fél szemmel azért a vízilabdameccset is nézem, laza, nagyon laza, hajtogatom halkan, de valójában egyre idegesebb vagyok, megérkezel, mosolyogsz, én nem találom a szavakat, úgyhogy inkább elkapom a kezed, a szívemre vonom, hát, ennyire dobog miattad, mondom kezdésként. Sétálunk a Blaháig, gyerekkori történeteket mesélek megállás nélkül, a négyessel kimegyünk a szigetre, a szökőkútig sétálunk, majd kicsit tovább, keresünk egy üres padot, bontunk egy üveg vöröset, nézzük a futókat, aztán. Aztán. Aztán indulnunk kell, úgyhogy összerendeződünk, de közben sok beismerő nevetéssel fűszerezve megbeszélünk mindent - hogy te is akartad, hogy találkozzunk, hogy a sors (Isten, végzet, mindegy) nem engedte, hogy elveszítsük egymást, hogy amikor jöttél, már tudtad, hogy ez lesz, ami az imént volt, hiszen nem vagyunk már gyerekek, mondod végül, hát, nem, azok aztán biztosan nem, sietünk a villamoshoz, valaki a kezembe nyom egy promó-lufit, elveszem, de két perc múlva már nem tudom felidézni, honnan is van, és miért is kötöttem ár a kezemre, a kapaszkodókon tisztázzuk, hogy nekünk feltétlenül találkoznunk kell még, de tényleg, tényleg, búcsú a blahán, búcsúcsók, kérdezem, azonnal odafordulsz, finom, leheletnyi, majd elindulok, eszembe jutnak a hülyébbnél hülyébb filmek, úgyhogy visszanézek, te is engem nézel, összenevetünk, és nagyon, nagyon boldog-szomorúan megyek a hetes buszhoz, és azt akarom, hogy ez soha ne felejtsem el. És tényleg soha nem felejtem el: az elsőt nem feledi az ember. Meg téged sem. Soha.

Videó: dalszöveges, koncertes

De nem sírsz, ugye, kérdeztem a rövid vallomásod után, amelyben olyan szavak kerültek elő, amelyek nagy részét már hallottam korábban, talán csak más sorrendben, de még az sem biztos, van nekünk olyan múltunk, hogy minden déja vu, ám most mégis eltorokszorított, hiszen mintha nem is telt volna el öt év, amely alatt csak elvétve találkoztunk, persze egyszer sem véletlenül, tettünk a találkozásokért, de akkor is, öt évig olyanok voltunk, mint azok a gyűrött arcú férfiak és légies nők a francia filmekben, akik minden egyes alkalommal magukba fojtják, ami perzseli a hétköznapokat, elnyomják, mint a cigit a kis sarki presszóban, így nyomtunk el mi is mindent, aztán most elég volt két kis mézes pálinka, meg egy pohár jobb bor, és feltört minden, minden, a holsiklottunkfélre, a másikvalóságbantalán, a miértnemlehetünkmeginttizenévesgondtalanok, és ilyenkor jöttek régen a könnyeid, de nem sírsz, ugye, kérdeztem újra, nem válaszoltál, megsimogattam az orrod, az ajkad, száraz volt, örülök, hogy nem, mondtam, te felnevettél, de olyan elkeseredetten, hogy megijedtem, odabújtam, vagyis bújtam volna, de az egész párna nedves volt, értetlenkedtem, mire azt mondtad, azzal a furcsa nevetéssel kísérve, hogy látszik, hogy gyenge voltál fizikából, ha háton fekszel, felfelé nézel, akkor a könnyek nem az orrod, a szád felé folynak, hanem lefelé, a párnára, és ez egyben válasz is a kérdésre, de, igen, sírok, megint, és azt hiszem, ez még sokáig, nagyon sokáig így lesz.

Videó: dalszöveges, koncertes

És akkor felkeltem, mert egyszerűen már nem tudtam hova gördülni a tűhegyes nap elől, ugyan új volt még a lakás, de nem ezért hiányzott a függöny, ezt onnan tudom, hogy éjjel, amikor a telihold ezüstözte be az egész szobát, elmesélted, hogy a legjobban azt szereted, amikor vasárnap arra ébredsz, hogy a nap a szemedbe süt, én meg a legjobban azt utálom, gondoltam magamban, de nem mondtam semmit, nem akartam még az utolsó estén is vitatkozni, arra ott volt az azt megelőző száz, meg ezer, pontosan egy perccel az óracsörgés előtt keltem, te még aludtál, de úgy, hogy mindkét, ökölbe szorított kezedet a vállad alá gyűrted, mintha még álmodban is harcolnál valami ellen, talán az ellen, ami ellen este, meg ami ellen az azt megelőző száz, meg ezer este, és talán még álmodban is veszítettél, mert egyszer csak sóhajtottál egy nagyot, egyszerre lemondóan és belenyugvóan, de nem ébredtél fel, és akkor sem, amikor kávét készítettem a konyhában, majd amikor a fürdőszobában megmostam az arcom, a kezembe akadt egy Axe, nem tudtam, kié lehet, ki hagyhatta itt, és mikor, de nem is érdekelt igazán, Rise Up, virított a flakonon, az illata nem éppen vasárnap reggeli, pláne nem utolsó vasárnap reggeli, de mást nem találtam, így ez lett a mi illatunk, még ha te nem is tudsz róla, mert ez kísért le végig a lépcsőházban, és ez kísért a mai napig, ha véletlenül megérzem valahol, mert azonnal visszahoz mindent, mindent, amit már semminek sem szabadna visszahoznia.

Videó: dalszöveges, koncertes

Rendezni végre közös dolgainkat - tudtuk jól, hogy erre az estére ez a mi munkánk (s hogy nem lesz kevés, azt még jobban). Persze azért meg tudtunk mindent beszélni: hogy ez nem is szakítás, mert elszakítani csak olyat lehet, ami láthatóan létezik, a láthatatlan szálakat nem lehet megfogni, hogy határozott mozdulattal eltépjük, meg abban is egyetértettünk, hogy nem mehet ez örökké így, hogy várunk, csak várunk, csak várunk, hogy történik valami végre, mert magától soha nem történik, tenni meg nem teszünk semmit (nem teszek semmit). És mégis: ahogy ott ültél velem szemben, figyelted, ahogy a kis doboz tejszínnel játszom idegességemben, egy pillanat alatt úgy átjárt a hiányod, mint a huzat a házon. Átöleltél aztán, nem mondtál semmit, de nem is kellett, egyáltalán nem. Lefeküdtünk végül, te egy perc alatt elaludtál, úgy, ahogy ledőltél, abban a pozícióban maradtál reggelig. Én sokáig figyeltelek, téged, magunkat, két fekete pólós a hófehér ágyon, szerepelhetnénk egy klipben is. Végül aztán jött az én álmom, te voltál benne, ingatlanközvetítőként egy lakást mutattál meg nekem, de hirtelen csengettek, azt mondtad, bújjak el az erkélyen, a növények mögé, mert új érdeklődők jönnek. A kaktuszok mögül figyeltem, ahogy egy furcsa, a Twin Peaks-ből kilépett alaknak ecseteled a nagyszoba előnyeit, majd kikíséred, és nevetve be is zárod kívülről az ajtót, engem az erkélyen felejtve.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

A kijáratnál ellenőrök dolgoznak, mondta a géphang, és mi azzal a lendülettel szálltunk is vissza a metróba, nem olyan nagy a Blaha és az Astoria közötti távolság, simán sétálunk egyet, az idő is jó, busz is jöhet. Nem jött (márhogy azonnal nem - várni a buszmegállóban totálisan értelmetlen időtöltésnek tűnt), sétáltunk. Aztán egyszer csak egy kapualj közeledett, nem meglepetésszerűen, de mégis csak váratlanul - nem jártam már erre hat éve, nem véletlenül. Figyelj csak, mondtam Zs.-nek, itt lakott az a lány, akiről olyan sokat meséltem. Sok búcsút látott ez a kapualj, mutattam jobbra, ám már nem a kapualj volt ott, hanem te, de olyan természetesen, mintha egész álló nap erre a pillanatra várt volna. Elhallgattam, te mosolyogtál, Zs. meg értetlenkedett, most mi van, kérdezte. Egy közepesen kínos pillanat van, válaszoltam, hát, ő lenne ő, ez itt pedig Zs., csak hogy gyorsan lezavarjuk a bemutatást. És most, kérdeztem aztán. Most az jön, hogy elkéred a telefonszámomat, és azt mondod, hogy örülök, hogy találkoztunk, valamikor összefuthatnánk, suttogtad, nem is annyira halkan, de még mindig mosolyogva. Akkor minden elfelejtve, kérdeztem. Persze, majdnem minden - s neked az a feladatod, hogy egy könnyű vacsorával eltüntesd a majdnemet a mondatból. Hogy csak a szépre emlékezzem, mondtad határozottan. Bizonytalankodtam: lehet ilyen? Hogyne lehetne, mondtad, csak jó hosszú legyen a vacsora.

Videó: dalszöveges, koncertes