Állandóan hívtalak, de tényleg állandóan, akkor is, amikor egy perce váltunk el, akkor is, amikor már éjszaka volt egészen, akkor is, amikor tudtam, hogy elfoglalt vagy, de nem érdekelt, mert akkor is láttad a kijelzőn, hogy kerestelek, s tudtam, hogy majd vissza fogsz hívni, amint lesz rá lehetőséged. Azért hívtalak, mert imádtam a hangod, volt benne valami, a mélységében, a rezonanciájában, amely egészen megőrjített, s azonnal látni akartalak. Azon az estén is hívtalak, amikor nagyon magad alatt voltál, ezúttal nem miattam, a munka volt az okozó, megint nagyon beolvastak neked, szerinted jogtalanul, te a legjobb tudásod szerint csináltad a dolgod, de mások nem így gondolták, igazából nem olyan fontos, csak olyan rossz most minden, mondtad a telefonban, de olyan szomorú hangon, hogy egy percig nem gondolkodtam, azonnal elindultam feléd, Tudtam, hogy merre sétálsz haza a munkahelyedről, egyszer azért megkérdeztem, hogy hol tartasz, így eléd tudtam vágni, az utcasarkon, ahol le kellett fordulnod, ott vártalak, végig beszélgettünk közben, belemerültél egészen, én kilestem, láttam, hogy közeledsz, a piros kabátod elég feltűnő voltál a szürkébe bújt november esti utcán, nem láttál meg addig, míg be nem fordultál, amikor észrevettél, elakadt a szavad, átöleltél, szorítottál, köszönöm, mondtad, és sírni kezdtél.

Videó: dalszöveges, koncertes