A folyosón futottunk össze, teljesen véletlenül, én legalábbis biztos voltam abban, hogy nincs itt senki, tél volt, odakinn hideg, idebenn meleg, sötét mindenhol, a folyosón is csak egyetlen lámpa égett, félhomály volt erősen, este fél hétkor nem tűnt életszerűnek, hogy valaki ott legyen. Én sem véletlenül voltam ott, a félhomályban a jegyzeteimet próbáltam megtalálni, amelyet, legalábbis azt gondoltam, itt felejtettem, azon a kurzuson, amelyet halálosan untam, de kötelező volt bejárni, ott voltam tehát, félúton az alvásba. Az óra gyorsan véget ért, fél hatkor indultam azonnal haza, félúton hasított belém, hogy a sűrűn teleírt papírokat nem tettem be a táskába, ott maradt tehát. Visszafordultam hát, s bár sejtettem, hogy a terem ajtaja zárva lesz, talán a portás odaadja a kulcsot, ha elmondom, mennyire fontos nekem még ma este az a rakat papír. Odaadta, fellifteztem, csendes volt a tanszék, sehol senki, egy horrorfilm első jelenetét tökéletesen le lehetett volna ott forgatni. Aztán kiderült, hogy a sehol senki nem igaz, az egyik sötét sarokból rám köszöntél, az egyik méretes ablakpárkányon üldögéltél addig. Ismertelek, persze, téged mindenki ismert, nem véletlenül: okos is voltál, szép is, veszélyes párosítás. A jegyzeteimért jöttem, mondtam zavartan, nem kérdeztem, válaszoltad. Az addig is halovány önbizalmam ezzel el is tűnt, szó nélkül nyitottam ki az ajtót, a padban ott is voltak a papírok. Az ajtóban meg te voltál, bejöttél utánam, s be is csuktad magad mögött, így nagy lett a sötétség, tényleg csak a kinti lámpák apró fénye adott valami kézzelfoghatót. Te voltál az a kézzelfogható: odaléptél, egészen közel, s a következő pár perc szinte teljesen kiesett, a torkomba ugró szívre még emlékszem, aztán meg arra, hogy hirtelen ellépsz, vissza sem nézve kisétálsz, de azt még pont hallom, hogy azt mondod, ezt mindig ki akartam próbálni.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos