És szombat volt, de nem a szokásos szombat, mert amikor mentem dolgozni, akkor nem arra gondoltam, hogy mekkora gáz már, hétvégi munka, hanem arra, hogy ma is megyek hozzád. Pénteken este, amikor találkoztunk, kitaláltam, hogy megleplek majd, otthagyom a munkát egy órára azért, hogy felmenjek…

Hogy sikerült a kirándulás, kérdeztem, te meg ahelyett, hogy válaszoltál volna, mondjuk azt, hogy jól, vagy azt, hogy nem jól, vagy azt, hogy nincs mit mondani róla, vagy azt, hogy majd máskor megbeszéljük, nem mondtál semmit, csak nyeltél egy nagyot, aztán még egyet, még nagyobbat, majd jöttek a…

Hatodszor, de lehet, hogy már hetedszer öleltelek át, de még mindig arra gondoltam, hogy egyszer, csak egyszer nem fogok odafigyelni, s összeroppantalak, mert olyan kicsi vagy, olyan vékony, olyan törékeny. De persze nem roppantottalak, csak finoman szorítottalak, annyira, hogy érezzelek egészen,…

És meleg volt, és sokan bóklásztak az utcán, noha este volt már, éppen elcsíptük, ahogy felkapcsolódnak az utcai lámpák, és azt mondtad, akár fel is mehetnénk hozzád, én meg azt mondtam, hogy akár. És felmentünk, háromemeletes bérház, téglagáz, nyolcmillió, mondtad a lépcsőházban, a negyedikre…

Lepörgettünk úgy három évet, hogy igazából néhány köszönésen kívül semmilyen kommunikációnk nem volt. Legalábbis a szavak szintjén. Mert az utolsó közös három hónapunkban sok, nagyon sok szem-összevillanást azért feljegyezhettem volna, ha lett volna kedvem feljegyezni. De nem volt kedvem – meg nem…

Elmentünk egymás mellett hetekig, hónapokig, szia, szia, ez volt a maximum, amikor meg közös óránk volt, akkor messze ültünk egymástól, nem beszéltünk tehát szinte soha. De azért az nem igaz, hogy nem láttalak, nagyon is láttalak, főleg akkor, amikor csíkos pulóverben voltál, neked állt a világon a…

Hova menjünk, kérdezted, én meg azonnal rávágtam, hogy le, az autómhoz, mert éreztem, sőt, láttam is a sok kíváncsiskodó tekintetet, amelyek rám szegeződtek már akkor, amikor kopogtattam az ajtódon. A barátaid, akik ott voltak, nem tudták, hogy ki vagyok, vagy ha mégis tudták, akkor nem értették,…

Amikor azt mondta a padtársam, hogy menjek én is májusfát állítani, nagyon boldog voltam, hiszen ez mégiscsak egy közös kaland, ráadásul nyolcadikosok voltunk, úgyhogy sanszosan az utolsó közös. Amikor kiderült, hogy neked állítunk, akkor még boldogabb, hiszen régen elraboltad már a szívemet, s…

Meleg volt a vonaton, hiába, hogy még csak májust mutatott a naptár, valójában akárha augusztus lett volna, nem találtam a helyem sehogy, a műbőr ülések nem kínáltak megnyugvást, ráadásul az ünneplő, amit a ballagás miatt vettem fel, szintén erősítette a komforttalanságot. A fölöttünk járó osztály…

És tópart volt, tavasz, madárcsicsergés, szóval minden stimmelt, már persze akkor, ha mondjuk egy amerikai szerelmesfilm utolsó jelenetében lettünk volna, amúgy tényleg ott is voltunk, csak nem úgy, ahogy Amerikában, sokkal inkább mintha Franciaországban, merthogy a kinti szép erős ellentétben állt…

Már első napodon kiszúrtalak, pedig egészen visszafogottan álldogáltál az osztálytársaid között, másnak talán ki sem tűntél volna, de nekem azonnal, nem is az arcod, mert bár az is szép volt, meg a hajad is, az az őrjítő barna, hanem az egész megjelenésed, ami teljesen kompakt volt, ez a szó jutott…

Már az utcán összevesztünk, nem nagyon, de nem is kicsit, nem volt még fejhez vágott mondatfüzér, de volt nagy hallgatás, meg elharapott szó, meg felemelt hang. Úgyhogy amikor a kapuhoz értünk, s beütötted a kódot, be sem akartam menni, köszöntem volna el ott, azonnal. Aztán nem köszöntem, szótlanul…

Már nagyon messze voltál tőlem, szó szerint is, hiszen másik városba költöztél, miattam is, nyilván, még ha ezt teljes erőből próbáltam is a szőnyeg alá söpörni. Ugyanakkor jót is tett neked a költözés, megtaláltad ott magad, sőt, hivatásod is, igaz, mást, másvalakit meg nem találtál, de ez csak idő…