Lepörgettünk úgy három évet, hogy igazából néhány köszönésen kívül semmilyen kommunikációnk nem volt. Legalábbis a szavak szintjén. Mert az utolsó közös három hónapunkban sok, nagyon sok szem-összevillanást azért feljegyezhettem volna, ha lett volna kedvem feljegyezni. De nem volt kedvem – meg nem is volt rá szükség, hiszen egy-egy villanás aztán napokig elkísért, s mire csökkent volna az ereje, jött egy újabb, az ebédlőben, a folyosón, a vasútállomáson, a büfében, az utcán. Egy ideig azt hittem, mindez csak annak szól, hogy néhány hónappal korábban, a hideg télben éppen előttem estél egy nagyot a lefagyott járdán, én felsegítettelek, sőt, el sem engedtelek, a kollégiumig belém karolva jöttél. Aztán azt hittem, annak szól, hogy volt egy ködös, de azért a köd mögül kitetszően vad estém az egyik barátnőddel, aki biztosan elmesélt neked mindent, de mindent, olyat is, amire én nem is emlékszem. Végül arra gondoltam, hogy minden nevetős szemvillanás mögött csak az van, hogy nincs már tét, mindjárt elballagok, úgyhogy incselkedhetsz is akár. Aztán eljött az utolsó nap, tényleg az utolsó, ballag már a vén diák, a te osztályod termébe is ballagtunk, s egyszerre odaértem eléd, te meg rám néztél, a szád lefelé görbült, a szemed könnyes volt, átöleltél, s egy szót suttogtál a fülembe, egy olyan szót, amit nem hittem el akkor, s nehezen hiszem el most is, pedig aztán évekkel később elmondtad, hogy igen, az volt az a szó, s azt jelentette, s igazából soha nem múlik el az a jelentés.

Videó: dalszöveges, koncertes