Már az utcán összevesztünk, nem nagyon, de nem is kicsit, nem volt még fejhez vágott mondatfüzér, de volt nagy hallgatás, meg elharapott szó, meg felemelt hang. Úgyhogy amikor a kapuhoz értünk, s beütötted a kódot, be sem akartam menni, köszöntem volna el ott, azonnal. Aztán nem köszöntem, szótlanul elindultam mögötted a legfelső szintre, ahol laktál a barátaiddal. Itthon vannak a többiek, most ne gyere be, mondtad az elsőn, én meg dörmögtem valamit. Most engem nézel, ahogy megyek előtted a lépcsőn, kérdezted a másodikon, felkuncogtam erre, túl jól ismersz, mondtam. Leülünk egy kicsit a kanapéra, kérdezted a harmadikon, persze, válaszoltam, le is huppantunk, ezért volt ott az a közepesen elhasznált kanapé az ajtó előtt, hogy meg lehessen egyet megpihenni, erre gondoltam, aztan meg arra, hogy akár át is ölelhetnélek, ha már kanapézunk. Nem ellenkeztél akkor, s nem ellenkeztél egy kicsit később sem, amikor azt mondtam, hogy legyünk kicsit halkabbak, vagy legalább zárjuk be a bejárati ajtót kívülről, s hagyjuk benn a kulcsot, mert nagyon nem lenne jó, ha pont most jönne ki az egyik lakótársad.

Videó: koncertes