Készültem ám, mondtad, az ágyon ülve, a párnát még mindig magad előtt tartva, azt ölelve. Csak ahhoz fel kell mennünk a tetőre. Felőlem mehetünk, válaszoltam öltözködés közben. Nyár volt, túl meleg, gyorsan készen lettem, aztán vártam, hogy te is öltözz. Fordulj el, mondtad, s egy csepp zavar sem volt a hangodban. De miért, kérdeztem, hiszen mi már, érted, na. Az előbb még a függönyt se húztad be, teljesen világos volt, mégsem szégyenlősködtél. Azért csak fordulj el, mondtad, mert az egy más helyzet volt. Elfordultam, nem volt tükör, mint a filmekben, hogy onnan lesselek meg. Kész lettél, kotorászni kezdtél az asztalfiókban, előkerült egy alufóliába csomagolt valami, azzal indultunk fel a tetőre, alattunk ott volt az egész város, szinte mozdulatlanul, egy-egy szirénázó mentőautó, süvítő riasztó, kiabáló nyugdíjas jelentette csak az alapzajt. Nyugodtan lepörgettük a becsomagoltat, nem is beszéltünk közben, tessék, köszi, ennyi volt a hangos szó. Mert tudtuk, hogy most minden szó felesleges. nincsenek kérdések, mert nincsenek jó válaszok, tegyük hát az egészet zárójelbe - nem meg-nem-történté, egyszerűen csak zárójelbe, olyanba, amely árnyalja, sőt, talán át is értelmezi az utána jövőt, de onnan kiszabadulni nem fog. Vagyis most biztosan nem. Visszamentünk aztán a szobádba, újra leültél az ágyra, a párnát magadhoz húztad, átölelted, s azt kérdezted: nem kell menned, ugye? Nem kell, még nem, válaszoltam. Sóhajtottál, majd azt mondtad, hogy mennyivel jobb lett volna ez a mondat a még nem nélkül.

Videó: dalszöveges, koncertes