A Felszabin találkozzunk, ennyit mondtál a telefonban, én meg rávágtam, hogy oké, az jó lesz, de közben azon törtem a fejem, hogy ott majd mit is csinálunk, leülni nem lehet sehova, legfeljebb olyan padokra, amelyek előttünk hajléktalanokat ringattak, a Váci utca meg tele lesz turistákkal, egy perc nyugtunk nem lesz, zsonganak majd körülöttünk a fényképekre vágyó japánok, meg a rövidnadrágos németek. Vártalak másnap a szobornál, jöttél is időben, a szokásos hullámzó járásoddal, amit nagyon szerettem akkor. S hova megyünk, kérdeztem, féltem a választól, pénzem nem volt sok, ha valami kávézót választasz a sétálóutcáról, akkor vadászás lesz az étlapon, hogy mire elég az, ami nálam van. Nem válaszoltál semmit, kézen fogtál, húztál, előbb magadhoz egy kicsit, majd utána máshova, le a lépcsőn, át az aluljárón, fel a lépcsőn, a Jégbüféhez. Ide megyünk, gofrit enni, kérdeztem, dehogy, válaszoltad, s húztál tovább. A Párisi udvar volt a végállomás, egyszer, pár éve átmentem itt, körül se néztem akkor, csak suhantam át, most viszont lassan mentem, mert te lassan mentél, úgyhogy volt időm felnézni, meg oldalra nézni, rád nézni szinte el is felejtettem, elvarázsolt egészen, amit láttam, felettem, mellettem. Szép, ugye, kérdezted, nagyon, válaszoltam. Ide jöttünk, itt akarom, hogy átölelj, mondtad, s így is lett, álltunk középen, öleltelek sokáig, illusztrációs fotóalanyok lehetnénk, erre gondoltam, meg hogy elég giccses ez így, középen állni, hagyni, hogy kerülgessenek minket, de aztán azt mondtad, húzódjunk arrébb, az egyik sarokba, húzódtunk, ott megfordultál, s azt mondtad, most hátulról ölelj, a tarkód lett a számnál, s akkor már nem volt Párisi udvar, nem volt szép épületbelső, hanem csak te voltál, meg én, meg mi.

Videó: dalszöveges, koncertes