Menjünk moziba, mondtad, s alapban nem is lett volna ezzel semmi gond, de akkor és ott nagyon furcsán csapódott be közénk ez a mondat. Hat perccel korábban még veszekedtünk, kettővel korábban meg sírtál. A sírás sok mindent előlegezhetett volna, de mozizást pont nem. Mivel azonban a veszekedés a szokásos vádaskodós mederben ment, azaz a mondataid visszatérők voltak, a válaszaim hasonlóképpen, így végül is az, hogy kimozduljunk, elmozduljunk, nem is volt teljesen elképzelhetetlen, arra gondoltunk talán mindketten, hogy most már mindegy, úgysem fog történni semmi, legalább a mozi történjen. Egy magyar filmet játszottak, én már láttam is ráadásul, téged viszont régóta érdekelt, úgyhogy két jegyet kértünk, hátra, középre, mondtam a lánynak a pénztár mögött, de te közbevágtál, legyen inkább páholy, mondtad neki, ő pedig kérdezés nélkül javított, s adott kettőt. Én sem kérdeztem semmit, akkor sem, és később sem, a páholyban, ahol hang nélkül újrajátszottunk mindent, fejben veszekedtünk, csendben sírtál, majd kibékültünk, s a film második felében már csak egymásra figyeltünk. Majd elmeséled, mi lett a vége, kérdezted, amikor felkapcsolták a villanyokat, elmesélem, persze, válaszoltam.

Videó: dalszöveges, koncertes