A rakpartra menjünk, mondtam, a szemed elkerekedett, s csak annyit kérdeztél, hogy miért pont oda. Mert szépen hullámzik a Duna, válaszoltam magabiztosan, holott egyszer sem láttam korábban, hogy valóban szépen hullámzik-e. Ugyan mentem át fölötte sokszor, de mindig autóval, busszal, vagy villamossal, soha eszembe nem jutott, hogy lenézzek. S most sem arra voltam kíváncsi, hogy milyen a víz, de azt meg nem mertem mondani, hogy azért menjünk oda, mert ott biztosan ketten leszünk, nem lesz mellettünk senki, s akkor sokkal bátrabban ölelhetlek, sokkal bátrabban szoríthatlak. Lesétáltunk hát, beszélgettünk mindenről, csupa semmiségről persze, nem tudtam figyelni egyáltalán, mert egyfolytában arra gondoltam, hogy mikor érünk már oda, mikor leszel az enyém csak és kizárólag. Megérkeztünk, leültünk, egymás mellé, de én azonnal felálltam, mögéd ültem, s átöleltelek, egészen át, szorítottalak, nagyon erősen. Nem szóltál semmit, nem szóltam semmit, egymásra figyeltünk csak, sokáig, nagyon sokáig. Amikor végül kicsit elengedtelek, akkor rám néztél, s csak annyit mondtál, hogy egészen biztos vagy abban, hogy rá sem néztem még a Dunára. Igazad volt, rá sem néztem, téged néztelek, folyhatott ott bármi, hullámozhatott bármi, szépen, csúnyán, akárhogyan, nekem csak te voltál, rajtad kívül nem volt világ.

Videó: dalszöveges, koncertes