Konyhaszagom van, ne bújj hozzám, mondtad, de tudtad te is, hogy nincs olyan konyhaszag, amely közénk tudna férkőzni, pontosan tudtad, mert már a bejáratnál átöleltél, lábujjhegyre állva, én meg, ahogy szoktam, mert akkor már szoktam, néztelek az előszobatükörben, téged, magamat, minket. A konyha csatatér volt, a nappali is, nem ér körbenézni, mondtad, nem is akartam, most tényleg csak egy ölelésre ugrottam fel, mondtam. S az hol marad, kérdezted. De hát, az előbb, az ajtónál, kezdtem válaszolni, te leintettél, az csak üdvözlés volt, nem igazi ölelés. Úgyhogy jött az igazi ölelés, aztán meg mindaz, ami ilyenkor szokott, de nem futottuk le a teljes kört, tényleg mennem kell, mondtam féltávnál, akkor, amikor konkrétan már belédremegtem. A bejáratig kísértél, mögöttem jöttél, nézted, ahogy veszem a kabátom, a cipőm, s amikor lenyomtam a kilincset, majd kinyitottam az ajtót, akkor fordítottál csak meg, s lökted be az ajtót mögöttem, s rántottál vissza magadhoz, egy szó nélkül, az ajtó nagyot csattant, a kulcs is veszettül csörgött, s az a csattanás, az a csörgés mindent elmondott helyettünk, jobbak voltak, mint azok a mondatok, hogy ne menj, hogy maradj, hogy nagyon kellesz, hogy szeretlek.

Videó: dalszöveges, koncertes