De nem érted, megszólalni sem fogok tudni, mondtad, s a szád úgy görbült lefelé, hogy száz százalékig biztos voltam abban, hogy ha nem sétálnék ott, tőled alig fél méterre, most sírni kezdenél. Akkor már régóta nyugtatni próbáltalak, szavakkal elsősorban, olyanokat mondtam, hogy de hát ügyes vagy, meg felsőfokúd van, nem lesz itt semmi gond, és hát az sem mellékes, hogy ők kerestek meg téged, nem te pedáloztál, ők érzik úgy, hogy jó lenne veled dolgozni, szóval nyugodj meg, nyugodj meg. Ne nyugtass, mondtad, vagy inkább sziszegted, elhallgattam hát, a csend úgy húsz másodpercig tartott. Ne haragudj, mondtad aztán, s felém fordultál egészen. Nem kellett semmit mondanod, azonnal átöleltelek, szorítottalak, s ahogy a hajad illatát megéreztem, azonnal visszajött minden, minden, az összes korábbi ilyen ölelés, szorítás, meg ami utána jött, egy pillanat alatt ellepte a gondolataimat, de hát ha egészen őszinte akarok lenni, valójában nem is ment ki onnan, ott lapult mind valahol hátul, s már akkor előmászott a legtöbb, amikor az emailed olvastam, hogy találkozzunk, beszéljünk, pedig akkor már két éve nem találkoztunk, nem beszéltünk. Állásinterjúm lesz holnap, de tiszta ideg vagyok, nem tudom, mit mondjak majd, szerinted mit mondjak, de tényleg, mit, most ott tartok, hogy megszólalni sem fogok tudni, mondtad a találkozásunk után két másodperccel, egy levegővétellel, remegő hangon. Amikor átöleltelek, már nem remegett a hangod, a légzésed is lelassult, aztán azonban megint felgyorsult, mert tudtad, ilyenkor mi szokott jönni, neked is előjött minden, minden. Amikor végül nagy nehezen elengedtelek, a hideg füledhez érintve az arcom, csak annyit mondtam, hogy szerintem ezt engedd el, ne pörögj rajta, majd megoldódik magától. Ezt már mondtad egyszer, suttogtad lehajtott fejjel, aztán semmi nem oldódott meg, vagyis megoldódott, csak nem úgy, ahogy szerettem volna, tetted hozzá. Nem tudtam erre mit mondani, végül megpróbáltam belekapaszkodni az egyetlen biztos pontba, pont úgy, mint egykoron: a mosolyodba. Szoktál még nevetni nagyokat, kérdeztem, abban bízva, hogy egy kicsit kicsalok legalább ezzel. Te nem nevettél, és nem is mosolyogtál, csak annyit mondtál, ellépve tőlem: na ez az, amit pont neked nem kellene megkérdezned.

Videó: dalszöveges, koncertes