Egymást érték a bulik a szomszédos szórakozóhelyen, de egyre ritkábban jártunk át - ahogy közeledett a vizsgaidőszak, egy rakat szigorlattal, úgy rövidültek a nevetéseink is. Azt éreztük, hogy nem szabad most kiengednünk, mert akkor megint halasztás lesz, s a halasztás egyben azt is jelenti, hogy fél évvel meghosszabbodnak a tanulmányaink. Na, nem mintha ezt annyira bántuk volna, de azért mégis. Úgyhogy amikor azon az estén találkoztunk a büfénél, én tényleg azt hittem, csak megiszunk egy kisfröccsöt, beszélgetünk kicsit, aztán visszacsoszogunk mindketten a könyveinkhez, kávénkhoz. Aztán az egy pohárból kettő lett, a kettőből három, s amikor ismerősök bukkantak fel, karoltak belénk, s rángattak át mindkettőnket a szomszédba, olyan nagyon nem ellenkeztünk. A szokásos partizene szólt, ezerszer hallottuk már, ezerszer táncoltunk is rá, másokkal, mert mindig elsodródtunk egymás mellől. Most viszont nem sodródtunk el, sőt, egymásra kezdtünk figyelni, megittunk még valamit, majd táncolni kezdtünk. S nagyon jók voltunk együtt. Sőt, igazából túl jók - a mozgásunk egymásra idomult, közelebb és közelebb kerültünk, a gyorsakra gyorsan, a lassúkra lassan táncoltunk, s amikor öleltelek, nem tudtam nem belefúrni az orrom a nyakadba, a hajadat félretolva. Aztán azon az estén nem is engedtelek el többet, s amikor vége lett a bulinak, együtt indultunk vissza a koleszba. A szobádig kísértelek, ott, az ajtóban még egyszer átöleltél, s úgy megszorítottál, hogy a levegőm bennakadt. Bejössz, kérdezted azután. Szeretnék, válaszoltam. Én is szeretném, de jó ötlet ez, kérdezted. Nem tudom, válaszoltam, s nem tudom azóta sem.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos