Akkor már vagy két éve nem találkoztunk. Tartottuk a kapcsolatot, persze, tartottuk, hiszen ami korábban volt, az a széttépős másfél év, azt vagy drasztikusan lehet csak felszámolni, s akkor eltűnünk egymás életéből évekre, tán örökre, vagy legalább valamilyen módon informálódunk egymásról, vándoroljanak a felszínes tudnivalók, de annyi is elég, ha tudunk olvasni a sorok között. Aztán amikor úgy alakult, hogy a városodba kellett pár napot töltenem, megkerestelek. Azt járt a fejemben, hogy most majd beszélhetünk is, fontos dolgokról, s végre talán le is zárhatunk végérvényesen mindent. Aztán megjöttél, ugyanolyan szép voltál, mint annak előtte, s igazából már akkor tudtam, hogy ebből nem lesz sem fontos dolgokról beszélgetés, sem végérvényes lezárás, de tudtad ezt te is, mert nem kezdtél el arról beszélni, hogy hol dolgozol, hogy mivel telnek a hétköznapok, és arról sem, hogy miként és miért lett vége annak a tépős másfél évnek, hanem a kötelező semmiségek után elkezdtél szép emlékeket megidézni, hogy hol és miket csináltunk, hogy hol és mikor volt a legszebb, a legkeményebb, a legdurvább, a legemlékezetesebb. Aztán amikor fizettem, már automatikusan indultunk el együtt a lakásod felé. A villamoson már átöleltél, ezt még akár arra is foghattad volna, hogy nem akarsz elesni, de a csókodra már nem volt ilyen magyarázat. A kapudban nem mondtál semmit, nem jött a felugrasz egy kávéra, úgyhogy mondtam én, felhívsz egy kávéra, mint a filmekben, kérdeztem, de azonnal hozzá is tettem, hogy elég hülyék ezek a jelenetek a mozikban, mert hát ilyenkor már nem kellene kávét inni, hiszen hogy lesz abból alvás. Te rám néztél, és csak annyit mondtál: de hát nem is azért hívlak fel, hogy aludjunk.

Videó: dalszöveges, koncertes