Na, hova menjünk, kérdezted olyan vidáman, mintha nem is ez lenne az egyik utolsó, még középiskolás délutánunk, mintha nem toporogva türelmetlenül a küszöbön a nyár, ami már nyilvánvalóan a lecsengésről fog szólni, mert jön utána a szeptember, s abban bízni, hogy az is a miénk, a kettőnké lesz, miközben az ország két távoli városában tanulunk tovább, az pont olyan lenne, mintha abban hinnénk, hogy van Télapó, húsvéti nyuszi, ilyesmi. Sétáljunk csak, mondtam végül, vagy inkább mutass egy olyan helyet, ahol még soha nem voltam. Felcsillant a szemed, ismeretlen utcákon vezettél át, egyre gyorsabban, először azt gondoltam, valami szép kilátásos helyre viszel, lenézünk majd a mi közös városunkra, idézünk emlékeket, emlékszel, amikor, persze, mindenre emlékszem, sajnos, mindenre. De a völgybe mentünk le, a vasútállomás felé, majd azon is túl, s ott is voltunk, a focipályán, amelyen már régen nem játszott senki, a csapat néhány éve kiesett, a pénz elfogyott, csak vegetálás van, néha nevezés valamelyik bajnokságba, megye sok, elindulás, pár forduló után visszalépés, nem tudtak eljönni a srácok, dolgoznak, mindegy, minden az. A kezdőkörig vezettél, oda feküdtünk le, néztük a felhőket, nem beszéltünk, mi is kiestünk, tudtuk jól, csak kimondani nem akartuk. Aztán azt mondtad, hogy az a felhő, ott fenn, lejöhetne és elvihetne innen minket. Hova, kérdeztem. Mindegy, csak innen el, távol legyünk ettől a vegetálástól, ettől a reménytelentől, ettől a velejéig kisvárosi kisvárostól. De hát távol leszünk, mondtam aztán, te keletre távolodsz, én meg nyugatra, hétvégente jövünk csak vissza, de az meg pont jó lesz, nem a hely lesz a lényeg, hanem hogy találkozunk, együtt leszünk. Igen. Együtt. Hétvégente. Ezt a három szót mondtad csak, egészen halkan, mégis akkorát szóltak, mint egy tizenötről elengedett izmos lövés, ami a kapufán csattan. Szerintem nem fog jönni a felhő, úgyhogy menjünk, mondtad végül. Kegyetlen három hónap várt ránk.

Videó: dalszöveges, koncertes