De nem sírsz, ugye, kérdeztem a rövid vallomásod után, amelyben olyan szavak kerültek elő, amelyek nagy részét már hallottam korábban, talán csak más sorrendben, de még az sem biztos, van nekünk olyan múltunk, hogy minden déja vu, ám most mégis eltorokszorított, hiszen mintha nem is telt volna el öt év, amely alatt csak elvétve találkoztunk, persze egyszer sem véletlenül, tettünk a találkozásokért, de akkor is, öt évig olyanok voltunk, mint azok a gyűrött arcú férfiak és légies nők a francia filmekben, akik minden egyes alkalommal magukba fojtják, ami perzseli a hétköznapokat, elnyomják, mint a cigit a kis sarki presszóban, így nyomtunk el mi is mindent, aztán most elég volt két kis mézes pálinka, meg egy pohár jobb bor, és feltört minden, minden, a holsiklottunkfélre, a másikvalóságbantalán, a miértnemlehetünkmeginttizenévesgondtalanok, és ilyenkor jöttek régen a könnyeid, de nem sírsz, ugye, kérdeztem újra, nem válaszoltál, megsimogattam az orrod, az ajkad, száraz volt, örülök, hogy nem, mondtam, te felnevettél, de olyan elkeseredetten, hogy megijedtem, odabújtam, vagyis bújtam volna, de az egész párna nedves volt, értetlenkedtem, mire azt mondtad, azzal a furcsa nevetéssel kísérve, hogy látszik, hogy gyenge voltál fizikából, ha háton fekszel, felfelé nézel, akkor a könnyek nem az orrod, a szád felé folynak, hanem lefelé, a párnára, és ez egyben válasz is a kérdésre, de, igen, sírok, megint, és azt hiszem, ez még sokáig, nagyon sokáig így lesz.

Videó: dalszöveges, koncertes