Valójában most a Kyoto Songot kellene hallgatnunk, gondoltam magamban, hiszen azt képzeltem el már hetekkel korábban a mai napot lekísérő zenének, szólna végtelenítve, még akkor is, amikor nem csinálunk semmit, csak fekszünk egymás mellett, mindenen túl, mindenen túl, és ruhát csak azért vennénk, hogy ha betörnek a kommandósok, mégse legyen annyira idióta a helyzet, meg persze azért, mert levenni is jó, abból mégis csak tudjuk, hogy elkezdődik valami, újra és újra. Valami őrülten felesleges német dal szólt a zenetévéből, te a konyhában szendvicset csináltál, de olyan gondosan, mintha ezen múlna bármi is, mintha a félbevágott baguette-be bele lehetne pakolni a külvilágot, amit két szelet sajttal, salátával meg majonézzel megbolondítva néhány nagy harapással eltüntetünk, s akkor örökre így és itt maradunk mindketten, nincs másnap, nincs semmi, csak mi, meg a felesleges német dal. Behoztad aztán két tálcán a két szendvicset, leültünk az asztalhoz, nekiálltál enni, lassan, nyugodtan - én, ahogy szoktam, húsz másodperc alatt végeztem, aztán figyeltem, ahogy mosolyogsz még két falat közben is, és arra gondoltam, tényleg nem kellene soha elmenni innen.

Videó: dalszöveges, koncertes