Azt hiszem, meg kellene keresni az orvost, mondtam halkan, és próbáltam leplezni, hogy ráz a hideg. Felültél, egy pillanat alatt nálad is véget ért a délutáni Sziget-szieszta, és úgy néztél rám, olyan szemekkel, hogy még én is megrémültem. Nincs semmi baj, nyugtatgattalak, de hitelességemet jelentősen lerontotta, hogy miközben próbáltam megsimogatni az arcod, belekaptam a szemedbe a kézremegés miatt. Nem sokat teketóriáztál, kirángattál a sátorból, és végigvonszoltál az alvó punkok között, egészen az orvosi sátorig. Ahol csak egy másnapos rocker üldögélt. Az orvos elment enni, mondta bizonytalankodásunkat látva. Vártunk hát. A harmadik percben kicsit elájultam. Amikor felébresztettél, kicsit sírtál, és közben azt kérdezgetted, jobbára magadtól, hogy hát itt senki nincsen, itt senki nincsen. És ez volt az a pillanat, amikor új értelmet kapott az előző nap hallott Kispál-dalszöveg - senki, úgy senki, ahogy te itt nekem, mondtam halkan. Nevettél, majd a karon fogtál, és meg sem álltál velem a nagynéném lakásáig. Húsz órát aludtam egyfolytában. Amikor felébredtem, ott aludtál mellettem.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

És akkor ez most miről szól, kérdezted, miután elolvasta a dalszöveget. Jobb híján vállvonogattam. Ültünk a City Grillben, a Váci utcában, a székek mozdíthatatlanok voltak, egy délután kábé háromszor bevágtam a térdem valamelyikbe, ettük a közepesen száraz rétesek egyikét, és mindketten azon gondolkodtunk, meddig mehet ez így. Mert az rendben van, hogy jó volt az első hónap, sőt, nagyon jó, izgalmas a második, érdekes a harmadik, felejthetetlen a szilveszter - de most már lassan vége a januárnak, az egymásnak küldött levelek hemzsegtek a hülye viccektől meg az érdektelen iskolás történetektől („ma nem volt a kémiatanár, elmaradt a felelés”). Te sem tudod, miről szól, kérdezted újra. Azt tudom, hogy nekem miről szól, válaszoltam végül. Miért, az nem ugyanaz, mint amiről nekem, mondtad erre homlokráncolva. Honnan tudjam, hogy te mit olvasol ki ebből, sziszegtem válaszul. De most komolyan, kérdezted kis hallgatás után, az mit jelent, hogy swimming the same deep water as you is hard, the shallow drowned lose less than we? Értem a szavakat, de nem értem, mit akar mondani. Figyelj, szerintem ezt most itt hagyjuk abba, válaszoltam. Már nem szeretsz, kérdezted (mondtad) végül. Most erre mit mondjak, feleltem kis hallgatás után. Akkor legyen az, hogy most hazakísérsz, aztán megbeszéljük ezt az egészet valamikor, mondtad szedelőzködve. Azóta sem beszéltük meg.

Videó: dalszöveges, koncertes

Van egy lány. Szeret. Azt mondja, amikor kinéz az ablakon, és esik vég nélkül, és úgy néz ki, már soha nem áll el, akkor én jutok eszébe. Jobb lenne, ha napsütésben jutnék eszébe. Vagy éjjel, a koromsötétben, amikor magára húzza a takarót, hogy ne menjen be és ne menjen ki senki. De nem: az eső az enyém. A hétvégi eső meg különösen. Amikor nincsen más, csak meleg tea, meg lassú zenék a magnóból, és tényleg csak a láncszem hiányzik. Már hogy én, a láncszem. És akkor nagyon jó, ha megszólal a telefon, és látja, hogy én keresem. Az már nem olyan nagyon jó, hogy a csengőhang a Szomorú vasárnap - mert előlegezi a mondandómat. Hogy ma fáradt vagyok. Hogy rossz az idő, nem akarok kimenni az utcára. Hogy kezdődik a meccs a tévében, vébé van, nézni kell. Erre ő azt mondja, hát velem már mindent meg lehet csinálni, de eddig és ne tovább, eb ura fakó! Én meg tudom, hogy igen, vele mindent meg lehet csinálni. Szeret. Ez van.

Videó: dalszöveges, koncertes

És akkor azt mondtad, most egy kicsit ne szóljunk egymáshoz, csak hallgassunk meg néhány dalt Piaftól, és nem is szóltunk, a hűtőmágnesről Serge Gainsburg nézett vissza, kárörvendően mosolygott, az arca füstben úszott, és tényleg nem nagyon voltak megfelelő szavak, mert véget ért valami és semmi nem kezdődött el, Piaf recsegett, mert bár cédé, meg hifitorony, a digitalizálás azért megőrizte kicsit az eredeti hangot, úgy gördült le a Mylord, hogy abban benne volt minden, a széttépett reggel, a borús konyhaasztal, a borzalmasan hideg csempe, az elspóroltan cukros kávé, most kéne kinyitni az ablakot, bukhatna le az utcára a következő dal, a Je Ne Regrette Rien, mint a Gyűlölet című filmben, mondjuk ez nem lakótelep, és nem biztos, hogy a vasárnapi ébredők jól vennék le hajnali dallam-ébresztőt, erre gondoltam, de hát nem ígértem semmit, mondtam aztán, hát éppen ez az, válaszoltad, akkor legalább utálhatnálak.

Videó: dalszöveges, koncertes

Szerintem beszélnünk kell, mondtad a telefonba, közvetlenül azután, hogy közölted: jól sikerült a szóbeli, felvettek, jössz abba a városba, ahol én is vagyok, szóval papíron vége a hétvégézésnek, ezentúl minden napunkat együtt tölthetjük. Szerintem is beszéljünk, válaszoltam, és hallgattam egy nagyot. Mert mindketten tudtuk, mi lesz a közös téma. Egyeztettünk időpontot, helyszínt, közel legyen a vasútállomás, ezt kérted csak, ne kelljen cipelni a táskát meg a fogason pihegő szép ruhát, amit direkt a szóbeli felvételire cipelt magával. A gyorsétteremben, ahol végül leültünk, fullasztó meleg volt, a légkondi akadozott. Akárcsak a beszélgetésünk. Olyanok voltunk mindketten, mint egy talk show megfáradt házigazdái, akik tudják, hogy most jön a kibeszélés, meg néhány fontos mondat, és nincs is ezzel semmi gond, persze, el kell hangoznia hangosan is valaminek, csak hát halálosan felesleges, mert mindketten tudjuk, hova fut ki a történet, és azt is, hogy ez nem most és nem itt dőlt el. De mégis volt meglepetés: a magyarázatként elhangzó mondatod. Azt mondtad: „tudod, jó veled lenni - de nem-veled lenni is jó. És ez nem jó.” Elkaptas a lényeget, nem is nagyon akartam hozzátenni semmit. Végül azt mondtam: akkor legyen az, hogy legközelebb akkor keress, amikor tényleg szükséged van rám, és én is akkor hívlak majd, ha úgy érzem, szűk az élet nélküled. Ebben maradtunk - és fél évig nem beszéltünk.

Videó: dalszöveges, koncertes

Amikor kiosztották a tablóképeket, a sajátomat meglátva nem voltam különösebben nekikeseredve, hiszen tudtam, mindig is tudtam, hogy nem megy nekem a műmosoly, ezért hát az ilyen beállított fotókon úgy nézek ki, mint egy kezdő sorozatgyilkos, nagyon messze a jóképű srác kategóriájától. Nem is kértem belőle pluszokat, csak a kvázi-kötelező négyet, a szűkebb családnak, menjenek be a pénztárcák megfelelő rekeszébe. Te nyolcat kértél, ezen nem lepődtem meg, hiszen szép voltál, nagyon szép, élőben is, képeken is, jó volt ránézni a képekre, még jobb rád. Azon viszont már nagyon meglepődtem, amikor a padtársad azt mondta, hogy akkor melyiket adod neki, s közben rám mutatott, az osztályteremben mögötted ülő srácra. Merthogy a kapcsolatunk még abban a fázisban volt, hogy magával a kapcsolat szóval is felhúztuk valójában. Sokat voltunk együtt szünetekben, iskola után, sétáltunk együtt mindenfelé, de ezt még simán bele lehetett tenni a barátok vagyunk mozgásterébe. Én persze nem oda tettem, de nem tudtam, te hova is tennéd. Megkérdezni nem mertem, rettegtem az elutasítástól, tenni valami mozdulatot pláne nem mertem, még inkább rettegve az elutasítástól. Úgyhogy nem is kicsit idegesen vártam a választ. Hogy mit mondasz erre. Hogy tényleg adsz-e egyáltalán. Te kiemeltél egyet a sok közül, szép voltál rajta, persze, hogy szép, rám néztél, s megkérdezted, hogy elfogadom-e. Igent dadogtam, s éreztem, hogy elvörösödöm egészen a fülemig. Akkor visszafordultál, tollat kerestél, írok rá valamit, jó, kérdezted. Jó, válaszoltam, ha lehet, még inkább elvörösödve. Szalad a toll a kép hátulján, váratlanul állt meg egyszerre. Na, nyugodtan írhatod, hogy szeretlek, mondta gonosz mosollyal a padtársad, a szeret meg is van belőle, tette hozzá. Jó lesz az most szeretettelnek is, mondtad kis gondolkodás után, majd a szót befejezve odaadtad a képet. Megköszöntem, de mást nem tudtam kinyögni. Azt a képet utána nagyjából háromezerszer néztem meg, s az a kis gondolkodás akkor a világot jelentette nekem.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos

Úgy ültünk a buszon, mintha legalábbis temetésre mennénk. Meg is volt az okunk a némaságra, hiszen tudtuk, ahogy hazaérünk, válaszolnunk kell a mi történt, a milyen volt kérdésekre, s akkor nem hazudhatunk tovább, sem magunknak, sem a kérdezőknek, el kell mondanunk az igazat, jönnek a mikrosztorik, jönnek egymás után, hogy aztán egy nagy egésszé álljanak össze, amelynek a lényege egy mondatban összefoglalható: mindennek vége, az osztrák kapcsolatnak egyfelől, a gyerekkorunknak másfelől, egy hét alatt szétromboltunk mindent, ki jobban, ki kevésbé, de a lényeg, hogy együtt, együtt, mert mindenki érintett, ki benne volt, ki csak látta, és hallgatott. A nagy csönd erős kontrasztban állt az egy héttel korábbi utazás folyamatos zajával, akkor majd szétszedtük a távolságit, őrjöngtünk egész úton, úgy, ahogy a középiskolás osztályok szoktak a közös buszozáskor, s valószínűleg az volt a gond, hogy az őrjöngés nem ért véget akkor, amikor leszálltunk, sőt, ott, Bécsben kapott igazán erőre. A hazautazás néma volt, egészen néma, ijesztően néma, a jövőnkön gondolkodtunk, erős volt a gyanúnk, hogy egy hét múlva jelentősen megfogyatkozik az osztálylétszám, mert ha ezután nem rúgnak ki néhány diákot, ami semmi után. Én is teljes csendben ültem, meghallgattam a Homesick koncertverziját, aztán visszatekertem, és kezdtem előlről, kinn zuhogott az eső, az ablak bepárásodott, mintákat rajzoltam az ablakra, az egyik rajzolás közben vettem észre, hogy te is ezt csinálod az előttem lévő ülésen, ugyanolyan csendben, mint én. Először véletlenül ért össze a kezünk, aztán már nem véletlenül, az utolsó másfél-két órában már kézen fogva utaztunk, iszonyúan kényelmetlen volt, én előre nyúltam, te hátra, de nagyon kellett ez a kézfogás, ahhoz, hogy biztosan életben maradjak. Egy szót sem szóltunk egymáshoz a buszon, nem fordultál hátra egyszer sem, s akkor sem beszéltünk, amikor megérkeztünk, elengedtél, elengedtelek, egy szó nélkül leszálltunk, szüleink már ott a parkolóban nekünk szegezték a kérdést, hogy mi történt, milyen volt, de nem válaszoltunk semmit, beszálltunk némán a kocsiba. A beszállás előtt még rád néztem, te rám néztél, elmosolyodtunk, s közben mindketten tudtuk, hogy egy jó ideig most ez lesz az utolsó mosolyunk.

Videó: dalszöveges, koncertes 

Meghallgathatom még egyszer azt a csilingelős dalt, kérdezted az éjszaka közepén, és én szó nélkül nyújtottam át a walkmant. Addigra túl voltunk már mindenen: a napokig egymást kerülgetjükön, a szinte véletlenül beszélgetni kezdünkön, a szívesen elkísérlek vásárolnin, a próbáljuk ki az éjszakai úszáson, a menjünk együtt a koncertre, mert úgy jobb a bulin, a megfoglak, hogy el sodródj mellőlemen. Az utolsó este átborzongató volt: vége lett a balatoni nyárnak, s nincs még mobiltelefon, hogy száguldjanak a megerősítő sms-ek, helyette csupáncsak megelőlegezett bizalom van, amit sok korábbi csalódás tesz folyamatosan recsegővé. Ültünk a parton, te meghallgattad a csilingelőst, én közben azt számoltam, hány hal bukkan fel a közelünkben, meleg volt az éjjel, hatnál hagytam abba. Ez most már a mi dalunk, nem a tiéd egyedül, elrabolom tőled, mondtad, miközben adtad vissza a walkmant, majd jött a kérdés, amelynek el kellett hangoznia előbb vagy utóbb: most akkor mi lesz? Nem tudom, válaszoltam. Az biztos, hogy én holnap indulok haza, te pedig maradsz még egy hetet. Felhívsz majd, ha hazaértél, kérdezted kis hallgatás után. És ugye találkozunk majd, ha én is hazaértem, fűzted azonnal hozzá. Igen és igen, válaszoltam, legrosszabb esetben csak azért, hogy visszavegyem a dalt. De ugye nem lesz legrosszabb, kérdezted kis hallgatás után, és nem kell visszaadnom. Nem és nem, válaszoltam. (Tényleg nem lett, tényleg nem kellett.)

Videó: dalszöveges, koncertes 

Egy kellemes májusi délután mentünk fel először hozzátok (előtte csak a templomkertben meg a trabant hátsó ülésén meg az autósmoziban meg valójában mindenhol), egy osztálytársam, átjött tanulni, így mutattál be a szüleidnek, este megy csak vissza a koleszba, tetted hozzá, és már csuktad is be a szobaajtót, estünk egymásnak azonnal, háttérben Cure duruzsolt, ezt a válogatáskazettát még én csináltam neked, felismertem a Fascination Street-et, koncertfelvétel, szóval biztos, hogy tőlem van, de aztán már nem figyeltem a zenére, mert jól éreztük egymást, nagyon is jól, kizárult a külvilág, de sajnos csak átvitt értelemben, mert egyszerre nyílt az ajtó, édesanyjád nézett ránk szájtátva, igaz, ezt csak én érzékeltem, neked ugyanis nincs szemed a meztelen hátadon, megszólalni nem tudtam, de te észrevetted a lefagyásomat, rezzenéstelen arccal fordultál hátra, és megkérdezted, igen, anyu, mit szeretnél? Csak azt akartam megtudni, hogy Z. marad-e vacsorára. Azt hiszem, most már nem, válaszoltam nagyon halkan, de annál határozottabban, kilesve a hátad mögül.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos