Úgy ültünk a buszon, mintha legalábbis temetésre mennénk. Meg is volt az okunk a némaságra, hiszen tudtuk, ahogy hazaérünk, válaszolnunk kell a mi történt, a milyen volt kérdésekre, s akkor nem hazudhatunk tovább, sem magunknak, sem a kérdezőknek, el kell mondanunk az igazat, jönnek a mikrosztorik, jönnek egymás után, hogy aztán egy nagy egésszé álljanak össze, amelynek a lényege egy mondatban összefoglalható: mindennek vége, az osztrák kapcsolatnak egyfelől, a gyerekkorunknak másfelől, egy hét alatt szétromboltunk mindent, ki jobban, ki kevésbé, de a lényeg, hogy együtt, együtt, mert mindenki érintett, ki benne volt, ki csak látta, és hallgatott. A nagy csönd erős kontrasztban állt az egy héttel korábbi utazás folyamatos zajával, akkor majd szétszedtük a távolságit, őrjöngtünk egész úton, úgy, ahogy a középiskolás osztályok szoktak a közös buszozáskor, s valószínűleg az volt a gond, hogy az őrjöngés nem ért véget akkor, amikor leszálltunk, sőt, ott, Bécsben kapott igazán erőre. A hazautazás néma volt, egészen néma, ijesztően néma, a jövőnkön gondolkodtunk, erős volt a gyanúnk, hogy egy hét múlva jelentősen megfogyatkozik az osztálylétszám, mert ha ezután nem rúgnak ki néhány diákot, ami semmi után. Én is teljes csendben ültem, meghallgattam a Homesick koncertverziját, aztán visszatekertem, és kezdtem előlről, kinn zuhogott az eső, az ablak bepárásodott, mintákat rajzoltam az ablakra, az egyik rajzolás közben vettem észre, hogy te is ezt csinálod az előttem lévő ülésen, ugyanolyan csendben, mint én. Először véletlenül ért össze a kezünk, aztán már nem véletlenül, az utolsó másfél-két órában már kézen fogva utaztunk, iszonyúan kényelmetlen volt, én előre nyúltam, te hátra, de nagyon kellett ez a kézfogás, ahhoz, hogy biztosan életben maradjak. Egy szót sem szóltunk egymáshoz a buszon, nem fordultál hátra egyszer sem, s akkor sem beszéltünk, amikor megérkeztünk, elengedtél, elengedtelek, egy szó nélkül leszálltunk, szüleink már ott a parkolóban nekünk szegezték a kérdést, hogy mi történt, milyen volt, de nem válaszoltunk semmit, beszálltunk némán a kocsiba. A beszállás előtt még rád néztem, te rám néztél, elmosolyodtunk, s közben mindketten tudtuk, hogy egy jó ideig most ez lesz az utolsó mosolyunk.

Videó: dalszöveges, koncertes