Rendezni végre közös dolgainkat - tudtuk jól, hogy erre az estére ez a mi munkánk (s hogy nem lesz kevés, azt még jobban). Persze azért meg tudtunk mindent beszélni: hogy ez nem is szakítás, mert elszakítani csak olyat lehet, ami láthatóan létezik, a láthatatlan szálakat nem lehet megfogni, hogy határozott mozdulattal eltépjük, meg abban is egyetértettünk, hogy nem mehet ez örökké így, hogy várunk, csak várunk, csak várunk, hogy történik valami végre, mert magától soha nem történik, tenni meg nem teszünk semmit (nem teszek semmit). És mégis: ahogy ott ültél velem szemben, figyelted, ahogy a kis doboz tejszínnel játszom idegességemben, egy pillanat alatt úgy átjárt a hiányod, mint a huzat a házon. Átöleltél aztán, nem mondtál semmit, de nem is kellett, egyáltalán nem. Lefeküdtünk végül, te egy perc alatt elaludtál, úgy, ahogy ledőltél, abban a pozícióban maradtál reggelig. Én sokáig figyeltelek, téged, magunkat, két fekete pólós a hófehér ágyon, szerepelhetnénk egy klipben is. Végül aztán jött az én álmom, te voltál benne, ingatlanközvetítőként egy lakást mutattál meg nekem, de hirtelen csengettek, azt mondtad, bújjak el az erkélyen, a növények mögé, mert új érdeklődők jönnek. A kaktuszok mögül figyeltem, ahogy egy furcsa, a Twin Peaks-ből kilépett alaknak ecseteled a nagyszoba előnyeit, majd kikíséred, és nevetve be is zárod kívülről az ajtót, engem az erkélyen felejtve.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos