A kijáratnál ellenőrök dolgoznak, mondta a géphang, és mi azzal a lendülettel szálltunk is vissza a metróba, nem olyan nagy a Blaha és az Astoria közötti távolság, simán sétálunk egyet, az idő is jó, busz is jöhet. Nem jött (márhogy azonnal nem - várni a buszmegállóban totálisan értelmetlen időtöltésnek tűnt), sétáltunk. Aztán egyszer csak egy kapualj közeledett, nem meglepetésszerűen, de mégis csak váratlanul - nem jártam már erre hat éve, nem véletlenül. Figyelj csak, mondtam Zs.-nek, itt lakott az a lány, akiről olyan sokat meséltem. Sok búcsút látott ez a kapualj, mutattam jobbra, ám már nem a kapualj volt ott, hanem te, de olyan természetesen, mintha egész álló nap erre a pillanatra várt volna. Elhallgattam, te mosolyogtál, Zs. meg értetlenkedett, most mi van, kérdezte. Egy közepesen kínos pillanat van, válaszoltam, hát, ő lenne ő, ez itt pedig Zs., csak hogy gyorsan lezavarjuk a bemutatást. És most, kérdeztem aztán. Most az jön, hogy elkéred a telefonszámomat, és azt mondod, hogy örülök, hogy találkoztunk, valamikor összefuthatnánk, suttogtad, nem is annyira halkan, de még mindig mosolyogva. Akkor minden elfelejtve, kérdeztem. Persze, majdnem minden - s neked az a feladatod, hogy egy könnyű vacsorával eltüntesd a majdnemet a mondatból. Hogy csak a szépre emlékezzem, mondtad határozottan. Bizonytalankodtam: lehet ilyen? Hogyne lehetne, mondtad, csak jó hosszú legyen a vacsora.

Videó: dalszöveges, koncertes