Meghallgathatom még egyszer azt a csilingelős dalt, kérdezted az éjszaka közepén, és én szó nélkül nyújtottam át a walkmant. Addigra túl voltunk már mindenen: a napokig egymást kerülgetjükön, a szinte véletlenül beszélgetni kezdünkön, a szívesen elkísérlek vásárolnin, a próbáljuk ki az éjszakai úszáson, a menjünk együtt a koncertre, mert úgy jobb a bulin, a megfoglak, hogy el sodródj mellőlemen. Az utolsó este átborzongató volt: vége lett a balatoni nyárnak, s nincs még mobiltelefon, hogy száguldjanak a megerősítő sms-ek, helyette csupáncsak megelőlegezett bizalom van, amit sok korábbi csalódás tesz folyamatosan recsegővé. Ültünk a parton, te meghallgattad a csilingelőst, én közben azt számoltam, hány hal bukkan fel a közelünkben, meleg volt az éjjel, hatnál hagytam abba. Ez most már a mi dalunk, nem a tiéd egyedül, elrabolom tőled, mondtad, miközben adtad vissza a walkmant, majd jött a kérdés, amelynek el kellett hangoznia előbb vagy utóbb: most akkor mi lesz? Nem tudom, válaszoltam. Az biztos, hogy én holnap indulok haza, te pedig maradsz még egy hetet. Felhívsz majd, ha hazaértél, kérdezted kis hallgatás után. És ugye találkozunk majd, ha én is hazaértem, fűzted azonnal hozzá. Igen és igen, válaszoltam, legrosszabb esetben csak azért, hogy visszavegyem a dalt. De ugye nem lesz legrosszabb, kérdezted kis hallgatás után, és nem kell visszaadnom. Nem és nem, válaszoltam. (Tényleg nem lett, tényleg nem kellett.)

Videó: dalszöveges, koncertes