Szerintem beszélnünk kell, mondtad a telefonba, közvetlenül azután, hogy közölted: jól sikerült a szóbeli, felvettek, jössz abba a városba, ahol én is vagyok, szóval papíron vége a hétvégézésnek, ezentúl minden napunkat együtt tölthetjük. Szerintem is beszéljünk, válaszoltam, és hallgattam egy nagyot. Mert mindketten tudtuk, mi lesz a közös téma. Egyeztettünk időpontot, helyszínt, közel legyen a vasútállomás, ezt kérted csak, ne kelljen cipelni a táskát meg a fogason pihegő szép ruhát, amit direkt a szóbeli felvételire cipelt magával. A gyorsétteremben, ahol végül leültünk, fullasztó meleg volt, a légkondi akadozott. Akárcsak a beszélgetésünk. Olyanok voltunk mindketten, mint egy talk show megfáradt házigazdái, akik tudják, hogy most jön a kibeszélés, meg néhány fontos mondat, és nincs is ezzel semmi gond, persze, el kell hangoznia hangosan is valaminek, csak hát halálosan felesleges, mert mindketten tudjuk, hova fut ki a történet, és azt is, hogy ez nem most és nem itt dőlt el. De mégis volt meglepetés: a magyarázatként elhangzó mondatod. Azt mondtad: „tudod, jó veled lenni - de nem-veled lenni is jó. És ez nem jó.” Elkaptas a lényeget, nem is nagyon akartam hozzátenni semmit. Végül azt mondtam: akkor legyen az, hogy legközelebb akkor keress, amikor tényleg szükséged van rám, és én is akkor hívlak majd, ha úgy érzem, szűk az élet nélküled. Ebben maradtunk - és fél évig nem beszéltünk.

Videó: dalszöveges, koncertes