Amikor kiosztották a tablóképeket, a sajátomat meglátva nem voltam különösebben nekikeseredve, hiszen tudtam, mindig is tudtam, hogy nem megy nekem a műmosoly, ezért hát az ilyen beállított fotókon úgy nézek ki, mint egy kezdő sorozatgyilkos, nagyon messze a jóképű srác kategóriájától. Nem is kértem belőle pluszokat, csak a kvázi-kötelező négyet, a szűkebb családnak, menjenek be a pénztárcák megfelelő rekeszébe. Te nyolcat kértél, ezen nem lepődtem meg, hiszen szép voltál, nagyon szép, élőben is, képeken is, jó volt ránézni a képekre, még jobb rád. Azon viszont már nagyon meglepődtem, amikor a padtársad azt mondta, hogy akkor melyiket adod neki, s közben rám mutatott, az osztályteremben mögötted ülő srácra. Merthogy a kapcsolatunk még abban a fázisban volt, hogy magával a kapcsolat szóval is felhúztuk valójában. Sokat voltunk együtt szünetekben, iskola után, sétáltunk együtt mindenfelé, de ezt még simán bele lehetett tenni a barátok vagyunk mozgásterébe. Én persze nem oda tettem, de nem tudtam, te hova is tennéd. Megkérdezni nem mertem, rettegtem az elutasítástól, tenni valami mozdulatot pláne nem mertem, még inkább rettegve az elutasítástól. Úgyhogy nem is kicsit idegesen vártam a választ. Hogy mit mondasz erre. Hogy tényleg adsz-e egyáltalán. Te kiemeltél egyet a sok közül, szép voltál rajta, persze, hogy szép, rám néztél, s megkérdezted, hogy elfogadom-e. Igent dadogtam, s éreztem, hogy elvörösödöm egészen a fülemig. Akkor visszafordultál, tollat kerestél, írok rá valamit, jó, kérdezted. Jó, válaszoltam, ha lehet, még inkább elvörösödve. Szalad a toll a kép hátulján, váratlanul állt meg egyszerre. Na, nyugodtan írhatod, hogy szeretlek, mondta gonosz mosollyal a padtársad, a szeret meg is van belőle, tette hozzá. Jó lesz az most szeretettelnek is, mondtad kis gondolkodás után, majd a szót befejezve odaadtad a képet. Megköszöntem, de mást nem tudtam kinyögni. Azt a képet utána nagyjából háromezerszer néztem meg, s az a kis gondolkodás akkor a világot jelentette nekem.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos