Mennem kell, mondtam, de rád nézni nem akartam, a szemed volt a gyengém, nem csináltam titkot ebből, s tudtam, ha most összevillanunk, akkor megint az ideges szemöldök-simogatás jön, mert ugyan nem teszel fel egyetlen kérdést sem, de a szemedben ott lesz millió. Vagyis lehet, hogy csak egy, de az a legfontosabb. Te sem fordultál felém, de nem is kellett, amikor azt kérdezted, hogy tudom-e, hogy mikor kezdődött ez az egész el benned, akkor igazából nem vártál választ. Szóval hogy akkor dőlt el minden, amikor már az első személyes találkozásunkkor tudtam, hogy ki vagy. Ezen nevetnem kellett, mert tényleg így volt, rádkerestem, hogy a névhez arcot is tudjak társítani, s akkor már elolvastam mindent, amit a net rejtegetett rólad, felkészültem belőled. Vannak még ilyen szép mondataid, kérdeztem aztán. Vannak, válaszoltad, elmondom akkor, mi dobogtat. Az, hogy olyan, mintha megérteném, amit mondasz. Ahogy belenézel a szemembe. Hogy megdobogtattam a szíved az első randevúnkon. Az, hogy benne vagyok a mondataidban, amiket leírsz. Az, hogy szépnek látsz. Az, hogy te látsz szépnek. Ahogyan beszélgetsz velem, levélben is. Ahogyan ölelsz a karjaiddal. Ahogyan ölelsz a szavaiddal. Elhallgattál, sokáig, én sem szólaltam meg. Aztán azt mondtad: kár, hogy most elfogytak a szavak. Mert nagyon kellene az az ölelés. 

Videó: dalszöveges, koncertes