– Akkor mondj három indokot! – kérted az este egy pontján, amikor már szinte mindegy volt minden, eldőlt minden, aminek el kellett dőlnie.
– Rendben, nem lesz nehéz. Az első: mert ha behunyom a szemem, azonnal látom magam előtt a nyakad ívét, a tarkód, a szemed, a tépett hajad, és bármilyen is a háttér, elhalványul egészen, annyira ragyogsz. A második: mert te valójában nem is tudod, milyen nagyon ragyogsz még átlagos kedd reggeleken is, és mennyire elhalványítasz mindent magad körül. A harmadik: mert ha esik az eső, és én rosszkedvűen, harapósan magamra húzom a szoba négy sarkát, nem telik el három perc, és eszembe jut egy távoli város kedvesen egyszerű bérházának belső udvara, ahogy álltunk egy lakásajtó előtt, zártuk éppen be, és miközben fordult a kulcs, megértettem, hogy veled soha semmi sem lehet átlagos, mert te minden vagy, csak nem hétköznapi, csak nem felcserélhető, csak nem megismételhető. És hogy biztos vagyok abban, hogy soha nem felejtem el, amit te észre sem veszel.
– Szóval ez a három a legfontosabb? Ezt válaszolnád a nagy kérdésre?
– Nem, nem ezt válaszolnám. Hanem megmutatnám egy fényképen a mosolyod. Háromszor. 

Videó: dalszöveges, koncertes