Bezártam az ajtót, hogy ne jöjjön be senki és ne menjen ki senki senki, na, nem mintha bármelyikre lett volna komoly esély, ketten voltunk az egész épületben, be ezért senki, ki meg csak te mehettél volna, de hát te akartad ezt a találkozót, nyilván akkor nem fogsz megszökni azonnal. Belekezdtél aztán, nem volt hosszú a monológod, s nagyjából azt is mondtad, amit sejtettem, a szomorú és a fáj szó talán többször hangzott el, mint az én fejemben előtte, de ahhoz pont elégszer így is, hogy a végén csak szótlanul üljek, a szemöldököm dörzsölve, simogatva, mintha így ki lehetne dörzsölni, simogatni onnan minden rosszkedvet. Szótlan voltál te is, sokáig, a csendet én törtem meg végül, s összegeztem, magamnak is, neked is. Hogy ebből az egészből szerintem egy kiút van, konkrétan az, hogy nem találkozunk többet. Elkerekedett a szemed, majd nevetni kezdtél, ami engem teljesen ledöbbentett, azt hittem, szomorú leszel, meg fájni fog ez neked, de te csak nevettél, majd beszélni kezdtél. Hogy nem vagyok normális. Hogy szó sincs erről. Hogy fogalmad sincs, mi a kiút, de ennél, az általam vázoltnál mindegyik jobb. Hogy te egyáltalán nem akarsz véget vetni ennek. S hogy egyébként is, ha ez lenne a célod, akkor nem mondtad volna azt, hogy bő két órád van, aztán kell csak menned, akkor tíz perc alatt végeztünk volna. Megint felnevettél ekkor, tíz perc alatt cakunpakk szakítottunk volna, mondtad még egyszer. Előtte is szerettelek, de akkor még jobban, s onnantól még jobban.

Videó: dalszöveges, koncertes