Na, mi lesz, kérdezted, én meg rád néztem, és semmi értelmes nem jutott eszembe. Sok filmet láttam már, úgyhogy arra kellett volna alapoznom, s mondjuk odahúzni téged magamhoz, megsimogatni az arcod, a hajad, aztán megcsókolni. Például. Vagy legalább mondani valami szépet. Vagy frappánsat. Vicceset. Komolyat. Bármit. De én csak hallgattam. A csendbe azért az is belejátszott, hogy egyáltalán nem hittem abban, hogy eljössz, hogy itt leszel. Egy levelet írtam neked, éjszaka osontam a postaládátokhoz, oda dobtam be, az volt benne, hogy gyere a fahídhoz, ha te is érzel valamit, de valójában biztos voltam abban, hogy nem leszel ott. Egyszerűen azért, mert azt gondoltam, te túl jó vagy hozzám. Túl szép. Túl okos. Túl tapasztalt. Túl minden. A legnépszerűbb lány voltál a suliban, sokan rajongtak érted nyíltan, s rengetegen titokban. Úgyhogy az esélytelenek nyugalmával vártalak a hídnál, a levelet is azért írtam csak, hogy elmondhassam, én mindent megtettem. Jó negyed órával a megbeszélt időpont előtt már ott voltam, a híd korlátjába vésett monogramokat, szíveket, üzeneteket olvasgattam, s arra gondoltam, ha lenne bicskám, most én is belevéshetném, hogy itt vártam rád, reménytelenül, de aztán fenéztem, s kiderült, hogy nem reménytelen a várakozás, mert ott voltál, éppen leszálltál a bicajodról, rám néztél, az elkerekedett szememet látva felnevettél, s azt mondatd, ezek szerint nem hitted, hogy eljövök. Nem tudtam mit mondani. Mellém értél, egészen közel, s azt kérdezted, hogy na, mi lesz, én meg rád néztem, a kétségbeesésemet látva megint felnevettél, s azt mondatd, kezdjük egy sétával, aztán ha jó lesz, még sok követheti majd.

Videó: dalszöveges, koncertes