Megjött az ügyfeled, mondta a beengedőd a kopogás után, fennakadtam a kifejezésen, mert hát sok mindent lehet rólad mondani, de hogy az „ügyfelem” lennél, azt biztosan nem, de aztán már rajtad akadtam fenn, mert amint bejöttél, az egész szoba kivirult, nem gondoltam volna, hogy erre neked elég egy másodperc, vagyis hát igen, gondoltam, hiszen pont olyan szép, pont olyan kedves voltál, mint régen, és még ennél is fontosabb, már ha lehet a fentieknél valami fontosabb, hogy pont olyan természetes is, mint annak előtte. Így, teljesen természetesen ültél le, teljesen természetesen közel hozzám, teljesen természetesen kezdtünk beszélgetni, apróságokról, színesekről, és annyira feldobódtam ettől, hogy észre sem vettem, hogy teljesen természetesen váltok át személyes témákra, amelyek talán szintén apróságok, színesek, de nekem fontosak, és te ugyanolyan csillogó szemmel, érdeklődéssel, odaadással hallgattál. Néha persze beléd feledkeztem, a szépségedbe, lazaságodba, a könnyedségedbe, meg főleg a szemedbe, ami ugyan nem fekete, de mégis, azonnal a Placebo Black Eyed című dala jutott eszembe, amikor belenéztem. Mondjuk pont borúlátás nem volt benne, a rosszkedvet, elborulást, keménységet akkor nem láttam, később is csak nagyon ritkán, te ezeket hátizsákba tetted, és tényleg a hátadon hordtad, nem úgy mint a mai fiatalok, akik előreveszik az övtáskát, szó szerint is, meg nem szó szerint is, és állandóan rángatnak ki onnan minden keménységet, neked ez hátul van, de amikor mégis kirántod, akkor penge lesz a szád, lángoló kard a szemed, de még az is jól áll, mert neked minden jól áll, a nevetés főleg, az éneklés főleg, de a komolyság is, a pengeszáj is, mert azok is olyan hozzáadók, amelyek csak még tovább árnyalnak téged, de olyanná, hogy ha csak úgy odamennék, és megsimogatnám a hajad, az arcod, egy kis csókot lehelnék rá, akkor biztosan átragad rám is valamennyi abból a sokból, abból a sok jóból, ami benned van, ami benned rejlik.

 Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos