És bort ittunk, tokajit, és sajtot ettünk, sokfélét, és nevettünk, megállás nélkül nevettünk, magunkon persze, az egykori magunkon, a bájos naivitásunkon, az egyszerűségünkön, azon, hogy mennyire féltünk szavaktól, mondatoktól. Elsőre is jó ötletnek tűnt régi levelek elolvasása, másodikra meg egyenesen zseniálisnak, mert annyira, de annyira régen volt már, amikor nem volt te és én, hanem csak mi, hogy a szavak, a mondatok már egyáltalán nem voltak félelmetesek. A girbe-gurbán, sűrűn teleírt levelek korlenyomatok is voltak, hiszen írtunk egymásnak mindenfélét, milyen filmet láttunk, milyen zenét hallgattunk, mik történtek az osztályainkban, hányasok lettek a dolgozatok, s így tovább. És persze benne volt az is, milyen fontosak voltunk egymásnak, igaz, tíz semleges mondatra jutott egy érzelmes, húszra egy szenvedélyes, de akkor is, emlékeztünk mindegyikre, azokat még olvasni sem kellett volna, fejből is előugrottak. Aztán a végére értünk a leveleknek, s csak ültünk ott, egymással szemben, aztán ledőltünk, egymás mellé, s amikor később elköszöntem, mert ránkhajnalodott, mondtál egy olyan mondatot, amit soha nem mondtál korábban, igaz, a leveleidben sokszor szerepelt, s én is mondtam egy olyan mondatot, amelyet soha nem mondtam korábban, de még a leveleinkben sem szerepelt. Hívsz majd, kérdezted már az ajtóban. Hívlak, válaszoltam. Az utcáról még felnéztem az ablakodra, ott álltál, intettél, s aztán nyolc évig nem találkoztunk.

Videó: dalszöveges, koncertes