Nem kerülgettük egymást egész este, mint a filmekben, szétsodródtunk már az elején, de hát sokan voltak a buliban, véletlenül azért így is találkoztunk, de akkor csak beszéltünk, felszíneseket. Persze néha összevillant a tekintetünk, olyankor mosolyogtál, mosolyogtam, talán mindketten tudtuk, tartogat még kettőnknek valamit ez az este. Aztán amikor egy csapásra vége lett a partinak, s mindenki indult a közösen bérelt buszhoz, nem volt kérdés, hogy egymás mellé ülünk. Elhelyezkedtünk, nem ült a környékünkön senki, sőt, a villanyt is lekapcsolták, a sötét meg a mi régi barátunk, úgyhogy azonnal magamhoz húztalak, megkerestem a kezed, s elég volt egy kicsit megfogni, megszorítani, hogy minden a helyére kerüljön. Hosszú volt az út a városunkig, mindenre volt idő, vagyis hát majdnem mindenre, beszélni nem is beszéltünk, talán azt hitték az útitársak, elaludtunk, hát nem, nagyon nem. Aztán felbukkantak a város fényei, lassan megérkeztünk, s akkor feltetted azt a kérdést, amiről tudtam, hogy jönni fog. Szóval hogy most mi lesz, megyek-e tovább veled, bulizni. A buli persze nem bulit jelentett, egyáltalán nem, tudtam én, tudtad te is, és nekem már megvolt a válaszom, percekkel korábban már kitaláltam, nem, nem megyek, ma nem, legyen ez egy ilyen este. Nem mondtál semmit, hallgattál, s amikor jött a te megállód, amely előbb volt, mint az enyém, akkor egyszerűen felálltál, s leléptél a buszról, vissza sem fordulva, egy sziasztokot eldörmögve. Azt hittem, visszanézel legalább, de semmi nem történt, leszálltál, s háttal állva vártad meg, hogy elmenjen a busz, rajta én, azon gondolkodva, hogy sanszosan most voltunk utoljára együtt.