Szia, ennyit mondtam csak, és igazából nem is lassítottam, amikor elmentem melletted, hiszen nem voltunk mi különösen jóban, okés, néha összenevettünk, meg beszéltünk felszíneseket, de ez még nem volt elég indok arra, hogy utánamszólj. Szerinted meg ezek szerint elég volt, mert utánamszóltál, megkérdezted, hogy merre megyek, holott pontosan tudtad, azon az úton ilyentájt, kora este olyan sok végcél nem lehetett. Megálltam, válaszoltam, te rám nevettél, s azt mondtad, hogy mondjuk kora este olyan sok végcél ezen az úton nem is lehet, de hát akkor már menjünk együtt, egy az irányunk. Együtt mentünk tehát, jött a szokásos felszínes beszélgetés, amely észrevétlenül fordult át nem-felszínesbe, egyszer csak már az életedről meséltél, s én már ott, akkor megpróbáltam visszafejteni, hogy melyik kérdésem volt az, ami ezt a monológot indokolta, de nem tudtam, azért sem tudtam, mert egyszer csak belém karoltál, elhallgattál, majd egészen közel bújtál, s úgy mentünk tovább, kapaszkodtál belém, én meg közben azon gondolkodtam, hogy most vajon kellene-e valamit mondanom. Végül nem szóltam semmit, így, nagy csendben érkeztünk meg a végcélunkhoz, ahol sötét volt, egészen sötét, s már az utcai lámpák fénye is csak haloványan ért ide, ránkfeketedett az este, az ajtóban elengedtél, rám néztél, s csak annyit mondtál, hogy köszönöm, hogy nem szóltál semmit, hogy nem kezdtél el sem közhelyeket mondani, sem felszíneseket, hanem hagytad, hogy ez az egész most így maradjon, lebegve, le nem zárva. Annyira szép voltál akkor, csendesen, szomorúan szép, hogy megint nem tudtam mit mondani. Vissza is együtt megyünk, kérdezted aztán. Persze, válaszoltam, ezek után hogyan máshogy mehetnénk. 

Videó: dalszöveges, koncertes