Akkor már vagy három éve nem találkoztunk, elsodort egymástól minket az élet, mondtuk a telefonban, amikor beszéltünk, mert azért félévente, születésnapokon például, csak-csak hívtuk egymást, s olyankor mindig közhelyekbe meg szójátékokba menekültünk, kerültük a komolyságot, hogy ne jöjjenek azok a kérdések, amelyekre ugyan tudtuk a választ, de kimondani nagyon nem akartuk. Meglepett ezért nagyon, amikor azt mondtad, találkozzunk, itt vagy a városban, ami egykor a mi városunk volt, de most már csak az enyém, az én városom, ott ülök, ahol régen, mondtad, s ennyi elég is volt, tudtam, hova kell mennem. Tíz perc múlva ott is voltam, szép voltál, mint mindig, láttam, hogy a pincér is irigykedve néz rám, hogy én odaülhetek az asztalodhoz, beszélhetek veled, sőt, láthatóan jól ismerjük egymást, mert különben miért simogatnád meg olyan gyakran a felkarom. A szokásos körök után elmondtad, miről is van szó: hogy eldöntötted, megírod a szakdolgozatod, s emiatt kivettél két hét szabit, leköltözöl ide, vagyis nem ide, hanem a város (városunk, városom) mellett egy kis faluba, egy ismerős háza üresen áll, megkaptad, nyugi lesz, írhatod nyugodtan. Ez szuper, mondtam, segítek, ha kell, elolvasom, ha akarod. Az jó lenne, mondtad, meg esetleg meg is látogathatnál néha. Rám néztél, ugyanazokkal a sötét szemekkel, amelyek egykoron elkaptak, majd később összetörtek, én meg lefagytam, de teljesen, jó, hát persze, meglátogatlak, mondtam végül, de hívj fel, egyeztessünk. Rám néztél megint, s elmosolyodva annyit mondtál: régen semmit nem egyeztettünk. Tényleg nem, válaszoltam, de az már régen volt.

Videó: dalszöveges, koncertes