És majd azért írsz, kérdezted a nyitott buszajtó előtt. A keresztneved, Anne-Marie, úgy hangzott, mint egy fáradt vízesés, a vezetékneved az első nap bonyolult éjszakáján többször is próbáltad nekem megtanítani, de egyszerűen képtelen voltam megjegyezni, annyira nem-magyar volt a hangzása. Édesapám örmény, mondtad magyarázatul, szinte bocsánatkérően. A beálló kínos csöndet feloldandó azt suttogtam, hogy magyarul az „örmény” és az „örvény” szó nagyon hasonlít egymásra. És ez miért mondtad el, kérdezted kis hallgatás után. Hát, mert te is olyan vagy, mint az örvény: el tudok veszni a gyönyörű fekete hajadban és a sötétbarna szemedben, válaszoltam, és abban a pillanatban, ahogy kimondtam, éreztem, ez valami eszméletlenül idétlenül hangozna magyarul. Ám a francia nyelv szabadságot adott – hajnalban, a sokadik pohár abszint után már Cure-dalokat dúdoltam neked, olyan vagy, mint a mennyország, búcsúztam végül rekedten. És majd írsz, kérdezted az utolsó napon, a nyitott buszajtó előtt. A sofőr közepesen diszkréten köhintett egyet, a buszon az teljes osztályod, a járdán az enyém várta a választ, vagy legalábbis én úgy éreztem, mindenki csak azt az egy mondatot akarja hallani. Persze, hogy írok, válaszoltam, s átöleltelek. Persze, hogy nem írtam.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos