Álltunk az erkélyen, mindenen túl, mindenen túl, hajnal van már egészen, mondtam végül, de hát még csak fél három, válaszoltad, igaz, télen nincs igazi hajnal, szóval rendben, legyen hajnal, ha így akarod, hagytad rám, na, most akkor mi van, vagy mi lesz, kérdeztem aztán, nem lehetne, hogy legalább addig ne szólaljunk meg, amíg ezt elszívjuk, suttogtad válaszul. Hallgattunk. Az van, mondtad végül, miközben az erkélyről pöckölted le a csikket, hogy tudom, mi nagyon jók lennénk együtt: te is Tomnak szurkolsz, kiveszed a mindent vivő Ferrarit az autós kártyából, jobban szeretsz főzni, mint enni, nem bánod, ha lekésed azt utolsó villamost, imádod az éjszakai vezetést, az állig betakaródzást, a közös ébredést, szóval mindent, amit én is. De az baj, hogy ennyire ismerlek. Meg tudnál még lepni egy év múlva? Szórakoztató lennél jövő ilyenkor is? Hallgattunk. Akkor maradjunk annyiban, mondtad végül, mint amennyiben ez a dal: elkezdtél valamit, amit nem hittem volna. És csak hallgassunk.