A mi szerelmünk vasárnap este kezdődött. Minden vasárnap este. Még nem volt mobiltelefon, sőt, vonalas sem nagyon, így amikor pénteken elbúcsúztunk a vasútállomáson, kicsit szakítottunk is. A hétvége a családé volt, pénteki éjszakázással a tévé előtt, másnap délelőtti kötelező kosarazással, aztán esti fél órával a fürdőkádban, vasárnapi ebéddel, húsleves, rántott hús, rizibizi. Vasárnap este a kolesz bejáratánál találkoztunk, együtt ültünk le a parkban, mindig volt egy szabad pad, pedig tavasz volt már, érettségire kellett volna készülni, ott is volt a törikönyv a kézben, majd lapozgatjuk, hazudtuk magunknak is, mert hiszen persze, hogy egymást lapozgattuk, lassan sötétedett, de nem bántuk, köszöntünk minden érkezőnek, néha ittunk is valami otthonról hozottat, de nem sokat, mert a felügyelőtanár azért éber volt, de nem is kellett semmi részegítő, hiszen boldogok voltunk, nagyon is. Csak a jövőnkről nem beszéltünk soha. Talán, mert valójában az is olyan volt (és attól féltünk, olyan lesz), mint a vasárnap, a találkozásunk előtt. Csendes és szürke.

Videó: dalszöveges, koncertes