Szia, tudom, hogy furcsa, hogy így kereslek meg, nem személyesen, de azt hiszem, kezdésnek ez is megteszi - így kezdődött az a levél, amelyet az asztalomon találtam a nagyszünet után. Nem volt névtelen, ott volt a végén, hogy Anita, apró problémát csak az jelentett, hogy a sulinkba nem egy és nem kettő Anita járt. Azért sejtettem, hogy ki lehet a levélíró, az egyik zsűritagra tippeltem - volt négy-öt bés lány, mindig ott ültek a folyosói padon, s sutyorogtak, röhigcséltek, amikor elsétáltunk előttük, akkor nyilván rólunk beszéltek, ezt gondoltuk, s talán nem is tévedtünk, őket hívtuk zsűrinek. Ezen lányok közül volt az egyik Anita, magas, sötét hajú, sötét szemű, ő tetszett a legjobban a lányok közül, pedig ő volt a legszótlanabb, ezért is gondolhattam bátran, hogy ő a levélíró. Írásban azért mégis csak könnyebb. Írásban válaszoltam én is, csak azt nem tudtam, hogyan is jutassam el neki. Mert mi van, ha nem ő az? Akkor aztán felerősödik a sutyorgás, a röhigcsélés, nekem meg volt még vissza másfél évem a suliból, kegyetlen időszak lett volna. Úgyhogy nyomozni kezdtem. Körbekérdeztem az osztálytársakat, gyorsan kiderült, hogy ki volt a kézbesítő, de azt ő sem árulta el, hogy Anita melyik Anita. A levelet odaadtam neki, olyasmi volt benne, hogy örülök, hogy írtál, ismerjük meg egymást jobban, akár írjunk még, akár találkozhatnánk is, akár. Szívdobogva vártam a másnapot. De nem jött levél. Később sem jött. Soha többet. A folyosói Anita ugyanolyan volt, mint korábban, magas, sötét hajú, szótlan. Aztán a ballagásunkkor, amikor jártuk körbe az osztályokat, egyszerre a nyakamba borult egy lány, majd adott egy szál virágot. Soha előtte nem láttam. Soha utána nem láttam.

Videó: dalszöveges