Tanulni kezdtünk, közösen, nekem mondjuk nem kellett volna már, túl voltam minden fontosan, te még nem, a legfontosabbon még nem, haladtunk is, magunkban is, közösen is, rendben volt a tempó. Legalábbis egy ideig. mert egyszerre azt vettem észre, hogy egyre feszültebb vagy. Apró jelek utaltak erre, máshogy vetted a levegőt, kapkodósabb lett a lapozásod, gyakrabban köszörülted a torkod. Próbáltam kitalálni, mi lehet a baj, miért a feszültség, de nem tudtam rájönni, mi zavar ennyire téged. A tananyag nem volt vészes, ráadásul igazából az volt a kérdés, hogy végül négyessel vagy ötössel zársz, holtmindegy, mondtam mindig, mikor ez előkerült korábban, senki nem fogja sehol megkérdezni. Nem bírtam tovább, melléd ültem, elkaptam a kezed, s megkérdeztem. Azt is, hogy mi a baj, azt is, hogy kell-e segítenem. Ez utóbbi kérdés nem kellett volna feltenni, gyorsan kiderült, hiszen azt mondtad, hogy pont ez a gond, hogy kell segítenem. Hogy te most már szeretnél egyedül csinálni valamit. Hogy miért van az, hogy mindig, mindig eljön az a pont, amikor meg kell kérdezned valamit. Talán nem is vagyok okos, mondtad, s legnagyobb megdöbbenésemre sírni kezdtél. Okos vagy, nagyon is, súgtam a füledbe, miközben a hajad, az arcod simogattam, s át is öleltelek, éreztem a nyakamban a könnycseppeket. Aztán később, úgy fél óra múlva, a feszültség sajátos elüldözése után azt mondtad: lehet, hogy nem csak a tanulásban kell a segítséged - de azt egyáltalán nem bánom, hogy ebben a másikban számíthatok rád.

Videó: dalszöveges, koncertes, hivatalos