Megőrjített a vörös hajad, pláne, hogy göndör is volt, vagyis hullámos, mindegy, csak azt éreztem, hogy egyszer, legalább egyszer ebbe bele kell túrnom, na, nem vadul, csak úgy finoman, mint a filmekben, arrébb tolva a kósza tincset a hajadból, hogy még inkább lássam az arcod. Pontosan így képzeltem el az első közös pár percünket, amikor nincs ott senki és semmi, valami csoda folytán eltűnik mindenki, csak ketten ülünk az osztályteremben, s hogy ne legyen olyan nagy a csend, beszélgetni kezdünk, egymás felé fordulva, a székeket közelebb húzva. Aztán az első tincs-elterelés után minden megy majd a maga útján, a fejemben legalábbis így történt, felnevettél, a fejed lehajtottad, ahogy mindig szoktad a nevetéskor, a tincsek előretörtek, én veled nevettem, de közben az arcom már az arcodnál volt, és akkor egymásra kezdtünk figyelni, márhogy szó szerint, hiszen az orrunk szinte összeért, és még mindig csak ketten voltunk az osztályteremben, nem zavarta meg senki az első csókunkat, amelyet aztán még sok száz követett, nyilván, de igazából ezt nem képzeltem már el, elég volt az elsőt, onnantól meg megy minden, ahogy mennie kell. Aztán eljött a november, már három hónapja osztálytársak voltunk, becsapott az influenza, az osztálylétszám megfeleződött, sokan hiányoztak, akik meg maradtak, azok mind kimentek a nagyszünetben a teremből, s hirtelen tényleg csak ketten voltunk, te valamilyen tankönyvbe merültél, én a walkmanbe, felnéztem, s láttam, hogy itt az alkalom, felálltam, odamentem, s amikor melléd értem, akkor ugrott be, hogy az első mondatot soha nem álmodtam meg, nem volt első mondatom, úgyhogy csak álltam ott, másodpercről másodpercre nőtt a zavarom, s végül csak annyit mondtam, hogy ha gondolod, odaadom a walkmant, zene mellett jobb a tanulás. Te felnéztél, s a szemedből egyértelműen kiolvastam, hogy neked én semmit, de semmit nem jelentek, te nem álmodoztál soha, de soha erről a helyzetről, vagyis talán igen, de mással, valaki egészen mással, kis hallgatás után udvariasan csak annyit mondtál, hogy köszi, nem kell a walkman, én meg leforrázva mentem vissza a helyemre, mert összeállt, hogy én sem kellek, nem is kellettem soha, s hogy három hónap gondolkodása lett hirtelen teljesen felesleges.

Videó: dalszöveges, koncertes