Fél tizenegy, az állomáson várlak, fél szemmel azért a vízilabdameccset is nézem, laza, nagyon laza, hajtogatom halkan, de valójában egyre idegesebb vagyok, megérkezel, mosolyogsz, én nem találom a szavakat, úgyhogy inkább elkapom a kezed, a szívemre vonom, hát, ennyire dobog miattad, mondom kezdésként. Sétálunk a Blaháig, gyerekkori történeteket mesélek megállás nélkül, a négyessel kimegyünk a szigetre, a szökőkútig sétálunk, majd kicsit tovább, keresünk egy üres padot, bontunk egy üveg vöröset, nézzük a futókat, aztán. Aztán. Aztán indulnunk kell, úgyhogy összerendeződünk, de közben sok beismerő nevetéssel fűszerezve megbeszélünk mindent - hogy te is akartad, hogy találkozzunk, hogy a sors (Isten, végzet, mindegy) nem engedte, hogy elveszítsük egymást, hogy amikor jöttél, már tudtad, hogy ez lesz, ami az imént volt, hiszen nem vagyunk már gyerekek, mondod végül, hát, nem, azok aztán biztosan nem, sietünk a villamoshoz, valaki a kezembe nyom egy promó-lufit, elveszem, de két perc múlva már nem tudom felidézni, honnan is van, és miért is kötöttem ár a kezemre, a kapaszkodókon tisztázzuk, hogy nekünk feltétlenül találkoznunk kell még, de tényleg, tényleg, búcsú a blahán, búcsúcsók, kérdezem, azonnal odafordulsz, finom, leheletnyi, majd elindulok, eszembe jutnak a hülyébbnél hülyébb filmek, úgyhogy visszanézek, te is engem nézel, összenevetünk, és nagyon, nagyon boldog-szomorúan megyek a hetes buszhoz, és azt akarom, hogy ez soha ne felejtsem el. És tényleg soha nem felejtem el: az elsőt nem feledi az ember. Meg téged sem. Soha.

Videó: dalszöveges, koncertes