A mi szerelmünk péntek délutántól vasárnap estig tartott. Még nem volt mobiltelefon, sőt, vonalas sem nagyon, így aztán hétfőtől csütörtökig jöttek és mentek a borítékok, a szobatársak persze irigykedtek, nekik csak a szülők írtak, s küldtek néha a levélpapírba rejtve egy-egy százast, vegyél magadnak valami szépet. Pénteken, negyed háromkor a szokott helyen várlak, zárult minden leveled, majd következett egy szó, amit egyszer sem mondtunk ki egymásnak szemtől szembe. Mindig egy kicsit előbb érkeztem, csak hogy láthassam, ahogy lépkedsz lefelé a lépcsőn, s ugyan a Felszabon mindig sokan voltak, már a cipődből megismertelek – ha mégsem, akkor három másodperc múlva mosolyodhattam el, majd’ egy fejjel magasabb voltáé mindenkinél, nem lehetett nem kiszúrni téged a sok magába roskadt nyugdíjas, meg könyvvel zaklató Krisnás között. Szia, mondtad, és hirtelen átöleltél, akkor ma hova megyünk, kérdezted. Mindegy, válaszoltam, mert tényleg az volt, jöhetett a Párisi udvar, a Jégbüfé, a City Grill, a Duna-korzó, a Filmmúzeum, a Horizont valamelyik páholya, csak az számított, hogy együtt vagyunk. Vasárnap este aztán kikísértél a buszhoz, szia, mondtad, és hirtelen átöleltéd, akkor majd írj, tetted hozzá, a folytatást elharapta. Van még valami, kérdeztem. Semmi, semmi, inkább majd levélben, válaszoltad.

Videó: dalszöveges, koncertes