Valójában most a Kyoto Songot kellene hallgatnunk, gondoltam magamban, hiszen azt képzeltem el már hetekkel korábban a mai napot lekísérő zenének, szólna végtelenítve, még akkor is, amikor nem csinálunk semmit, csak fekszünk egymás mellett, mindenen túl, mindenen túl, és ruhát csak azért vennénk,…

Megőrjített a vörös hajad, pláne, hogy göndör is volt, vagyis hullámos, mindegy, csak azt éreztem, hogy egyszer, legalább egyszer ebbe bele kell túrnom, na, nem vadul, csak úgy finoman, mint a filmekben, arrébb tolva a kósza tincset a hajadból, hogy még inkább lássam az arcod. Pontosan így képzeltem…

Na, hova menjünk, kérdezted olyan vidáman, mintha nem is ez lenne az egyik utolsó, még középiskolás délutánunk, mintha nem toporogva türelmetlenül a küszöbön a nyár, ami már nyilvánvalóan a lecsengésről fog szólni, mert jön utána a szeptember, s abban bízni, hogy az is a miénk, a kettőnké lesz,…

Megjött az ügyfeled, mondta a beengedőd a kopogás után, fennakadtam a kifejezésen, mert hát sok mindent lehet rólad mondani, de hogy az „ügyfelem” lennél, azt biztosan nem, de aztán már rajtad akadtam fenn, mert amint bejöttél, az egész szoba kivirult, nem gondoltam volna, hogy erre neked elég egy…