Van egy nő. Szeret. Árnyék, így hívom. Követ, megyek akárhová. Nem baj, hogy követ, jól áll neki a követés. Ott áll mögöttem, amikor a pöttyös bögrébe engedem a vizet, amikor behúzom a függönyt, amikor kinyitom az ablakot, amikor fel-alá sétálok a nyikorgó parkettán, mesélek sztorikat, szerintem…

Csak odakanyarodok, mondtam a telefonban, de igazából mindketten tudtuk, hogy nem csak odakanyarodás lesz ez. Akkor meg pláne tudtam, amikor kijöttél a kapuhoz – mert az ünnepi ruhád volt rajtad, az, amelyikben annyira, de annyira jól néztél ki, hogy elakadt a szavam azonnal. A szóelakadás a belépés…

- Szóval arra gondoltam, hogy amikor átmennék, akkor kora reggel lenne, és csöngetnék a kaputelefonon, te álmosan szólnál bele, ki az, mondanád, az osztályfőnököd vagyok, tudom, hogy ma sem mentél be kémiaórára, úgyhogy eljöttem ide, és a szüleiddel szeretnék beszélni, te meglepődnél, de csak egy…

– Hogy mit szeretnék? Szeretnék veled autózni kanyargós utakon, aztán este, sötétben, kiülni a tópartra, és csak lenni. Szeretnék sokat kávézni, melletted. Szeretnék közös mozizást, utána vacsizást, aztán sétát haza. Szeretném, ha a séta alatt kézenfogva mennénk az utcán, és ezt mindenki láthatná.…

– Én nagyon szeretem az állatokat – mondtad, hátradőlve az ágyon. – Van annak valami egészen sajátos hangulata, hogy míg mások reggelente úszni vagy futni járnak, én elmegyek lovagolni. Hajnal van, a nap alig kelt fel, csend mindenüvé, ahogy közeledsz, már érzed az illatot, aztán felülsz a lóra,…

Konyhaszagom van, ne bújj hozzám, mondtad, de tudtad te is, hogy nincs olyan konyhaszag, amely közénk tudna férkőzni, pontosan tudtad, mert már a bejáratnál átöleltél, lábujjhegyre állva, én meg, ahogy szoktam, mert akkor már szoktam, néztelek az előszobatükörben, téged, magamat, minket. A konyha…

– Akkor járunk?– Most elmondom milyen lenne, ha járnánk, csak, hogy biztos lehess… Egyetlen írásomat sem olvashatnád el, mert rólad szólnának, rólad, meg rólam. Esetleg látnál is néha, de csak néha, kevés időre és nagyon nem szeretnéd, ahogy beszélek, jobban tetszene, ahogy írok, de azért…

A rakpartra menjünk, mondtam, a szemed elkerekedett, s csak annyit kérdeztél, hogy miért pont oda. Mert szépen hullámzik a Duna, válaszoltam magabiztosan, holott egyszer sem láttam korábban, hogy valóban szépen hullámzik-e. Ugyan mentem át fölötte sokszor, de mindig autóval, busszal, vagy…