– Én nagyon szeretem az állatokat – mondtad, hátradőlve az ágyon. – Van annak valami egészen sajátos hangulata, hogy míg mások reggelente úszni vagy futni járnak, én elmegyek lovagolni. Hajnal van, a nap alig kelt fel, csend mindenüvé, ahogy közeledsz, már érzed az illatot, aztán felülsz a lóra, fészkelődsz kicsit, hogy kényelmes legyen, és végül elindulsz, elindultok. Csak egy óra, de az egész napot szebbé, jobbá teszi. Persze van utána izomláz, kidörzsöli a lábad, feltöri a feneked, a ló néha talán bele is harap a combodba, de amikor leszállsz, minden a helyén van. Néha nem is zuhanyozom le utána, úgy megyek be dolgozni, és élvezem, hogy kicsit furcsán nézik a munkatársak a kipirosodott arcomat, mást sejtenek, naná. Ha nem túl hajtós a nap, akkor még kora délután is érzem magamon a ló illatát, elég csak beleszagolnom a tenyerembe, és visszajön minden, újra lovagolok, nem törődök az idegesítően csengő telefonnal, a tapintatlan kollégákkal.
– De akkor miért lököd le most már harmadszor az ágyról az állandóan felugráló kutyát? Talán éppen ezt érzi ő is, ezt a szeretet, és barátkozni akar?
– Két okból. Egyrészt elég, ha én szeretem az állatokat, nekik nem kell engem viszontszeretni. Másrészt az ágyon mást szeretek.

Videó: dalszöveges, koncertes