Aztán ettünk péksütiket, ittunk édes pezsgőt, néztünk videóklipeket, gyerekkori élményekről sztoriztunk, megbeszéltük, melyik a legszebb francia szó, és melyik a legcsúnyább angol, s egyszer csak abbahagytuk a beszélgetést. Aztán csak feküdtünk egymás mellett, szólt a laptopból mindenféle zene, Snow Patrol, Coldplay, a végén még Green Day is, szóval a gitár uralkodott erősen, és mi már nem beszélgettünk semmiről, pedig talán kellett volna, mondjuk azért, hogy elhelyezzük magunkban mindazt, ami van, volt vagy lesz, mondjuk azért, hogy tisztázzuk, hogy ez most egy szimpla elborulás vagy egy folyamat logikus része. De mégis hallgattunk, mert tudtuk mindketten, hogy nincsen egyetlen olyan kérdésünk sem, amelyre normális, egyszavas válasz adható, vagy amely után nem kellene először egy nagyot nyelni, s utána valahogy elsinkófálni a tetemrehívást. Úgyhogy csendben voltunk, nagyon nagy csendben, nem hallatszott be semmi a külvilágból, ez egy tökéletesen őszi, azaz halálosan álmosító nap, gondoltam magamban, s te mintha kitaláltad volna, mi jár a fejemben, azt mondtad: akkor most alszom egy kicsit. Mikor keltselek fel, kérdeztem halkan. Amikor szeptember véget ér, válaszoltad.

Videó: dalszöveges, koncertes